utazgatok

Egyből az autóbérléssel kezdtük. Egy Peugeot 206-ost kaptunk, 3 napra (biztosítással, korlátlan km-rel, 75 CUC/nap = 17.400 Ft). Vicces volt, ahogy az autókölcsönzős ügynök tippeket adott nekünk. Pl.: hogyha a rendőr megbüntet, akkor felírja a kölcsönzési szerződésre a bírságot és akkor, amikor visszavisszük a kocsit, fizetni kell. “Ha a rendőr megbüntet, felírja, és itt kell fizetnetek, de ha inkább a rendőrnek fizetünk, akkor nem ír ide semmit!”

Az első estére volt szállásfoglalásunk Havana óvárosában (Havana Vieja) egy magán szálláson, ún.: Casa Particular, 10 CUC = 2.300 Ft/nap/fő.

Kocsiba ültünk és elindultunk. Ahogy kihajtottunk a repülőtérről, rögtön volt egy irányjelző tábla az út felett keresztben. A tábla viszont olvashatatlan volt, mert mellette hatalmas reflektorok világítottak az ember szemébe. Félrehúzódtunk és a fényeket takarva nagy nehezen elolvastuk, hogy merre van Havana. Itt jelezném, hogy innen egészen Havana belvárosáig ez volt az EGYETLEN irányjelző tábla! Ezután, minden egyes kereszteződésben meg kellett kérdeznünk, hogy merre is kell mennünk, egészen addig amíg elértünk addig a pontot, hogy a kis kinyomtatott várostérképünket már tudtuk használni.

Ez itt ám a szocializmus. Se közvilágítás, se útjelző táblák, de még azok a kis macskaszemek sem az út szélén, amik visszaverik az autó fényszórójának fényeit. Semmi! Csak a korom sötétség. Na, így már érthető volt, miért nem láttunk semmit a repülőről.

Az út, be a vásorba egy ipari zónán vezetett keresztül. Gyárak, raktárak, stb. A falakon pedig mindenhol a kubai zászló, Fidel és Che képei, idézetei és mindenféle propaganda szövegek. Ezek egyébként nagyon jellemzőek egész Kubára. Mindenfele plakátok hirdetik a szocializmust, a forradalmat, Fidelt, stb…

„Patria o Muerte” – Haza vagy halál!
„Hasta la Victoria Siempre” – A gyözelemig mindenkor!
“Revolucion es Unidad” – A forradalom egység!
“Viva el 1ro Mayo” – Éljen május elseje!
“Defendiendo el Socialismo” – Megvédeni a szocializmust!

Kubai propaganda

Éljen május 1

A belvároshoz közeledve kezdtem elhinni, hogy tényleg itt vagyok. Egyre több olyan régi amerikai autó tűnt fel, tudjátok, azok az 50-es évek beli amerikai Chevy-k, Buik-ok. Felújítva és működőképesen.

Havannai éjszaka

Aztán a házak! Az építészetben nekem két stílus jelent meg. Az egyik az orosz kommunista stílus: nagy, erős, karakteres formák. Az épületek olyan kockák, négyzetesek, masszivak és zömökek. A másik pedig nagyon hasonlít azokra a régi VIII. kerületi budapesti bérházakra. Csak itt olyan állapotban, hogy oda még a robbantó csapatot se engedném be, mert úgy néz ki, hogy akármelyik pillanatban összedőlhet. Hiányoznak a falak, a lépcsők, sok helyen még ablak sincsen. És ebben emberek élnek!

A szállásfoglalásunk Havana régi városrészébe a Havana Vieja-ba szólt. A kis térképünk segítségével szinte pillanatok alatt meg is találtuk egy ugyanolyen, kívülről lepukkant bérházban. A szoba egyszerű volt, de a célnak tökéletes. A tulaj egy kb. 30, maximum 35 éves figura. Ránézésre látszott, hogy jól megy nekik. Bejárónő, tv, laptop, szép bútorok, a gyereknek PSP, magának a fószernek pedig arany-fogsor.

A családnak ez a foglalkozása, hogy szobákat ad ki turistáknak. Aki ezzel foglalkozik, annak nem is lehet más munkája, csak ez és függetlenül attól, hogy hogyan megy a bolt, minden hónapban 375 CUC-t kell fizetnie az államnak, adó gyanánt. A többi marad a háznál, de higgyétek el, marad is bőven.

Kubában mindenhol a szobákban 2 ágy van, egy nagy dupla ágy és egy egyszemélyes. A törvény viszont kimondja, hogy egy szobában maximum 2 ember aludhat. Mi ugye hárman voltunk és mindenhol próbálták a két külön szobát “ránk sózni” – naná, több pénz nekik. A kulcsszó az “előző este is így aludtunk” volt, mármint hogy 3-an egy szobában. Ekkor egyből már engedékenyebbek voltak. Ezzel az egésszel egyébként csak a házigazdának lehet baja, ha esetleg jönnek és ellenőriznek, mert akkor büntetés, meg miegymás, de mi mindenhol megigértük, hogy ha valaki tényleg jön, akkor a harmadik emberke csak beugrott beköszönni, vagy majd bemászik az ágy alá, vagy majd a kocsiban alszik.

Kb. éjjel 2 óra lehetett mire leraktuk a kocsit, elfoglaltuk a szállást, de még nem akartunk aludni. Hát hogy tudtunk volna! Gyorsan rövidgatyára váltottunk és útnak indultunk az éjszakában.

Kubában mindig mindenhol valaki megpróbál neked eladni valamit. Vagy csak tényleg érdeklődnek és kérdezgetnek: “Héj, máj frend, ver ár ju from???” Általában angol tudások ezzel ki is merül, de mikor kiderül, hogy beszélünk spanyolul, megered a nyelvük. A lényeg, ha bármi kell, ők segítenek. Casa particulares, ebéd, vacsora, kubai szivar, nők, jamaicai fű, bármi. Érdekes módon, ez engem itt annyira nem zavart, mint Cartagena-ban, Kolumbiában. Valahogy sokkal jobban csinálják és sokszor igenis érdeklődve kérdezgetnek és beszélgetést kezdeményeznek. Na, persze nem tudom, hogy ez csak a maszlag és csak azért csinálják, hogy eladjanak valamit, de a lényeg, hogy én ezt egyszer sem éreztem tolakodónak. És ha valamit ajánlanak az sokkal inkább olyan, mintha azzal tényleg segíteni akarnának.

Hármunk közül én voltam a legbeszédesebb. Az elején ez kicsit zavart is, hogy bárki aki szólt hozzánk, ők csak szó nélkül továbbmentek, vagy kézjelzéssel legyintettek, hogy ne. Én meg leálltam és beszéltem. Legtöbbször persze ez nem volt több pár mondatnál, aztán rohantam a többiek után, hogy utolérjem őket, de akkor is. Egyszerűen itt az emberek kedvesek, érdeklődőek és folyamatosan beszélnek. Amikor Kolumbiába jöttem már akkor mondtam, hogy itt milyen kedvesek az emberek. Na, az Kubához képest semmi.

Egy-két órát sétálgattunk, aztán alvás. Reggel kelés, reggeli a háziaknál. Bepakoltunk a kocsiba, majd útnak indultunk. Indulás előtt még vettünk egy autós térképet, ami elengedhetetlen – ha nem lett volna, még ma is ott vagyunk.

Indulás előtt még el akartunk menni egy helyi piacra, ahol a helyi pénzért tudtunk gyümölcsöket venni az útra. Út közben megkérdeztünk egy fiatal srácot, aki felajánlotta, hogy eljön velünk és megmutatja. A piacot meg is találtuk, be is vásároltunk, majd újdonült útikalauzunkat meghívtuk egy mojito-ra. Kicsit ciki volt a búcsuzkodás még a mojito elött, mert nem igazán tudtuk, hogy a srác mit vár el a “túravezetésért”. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon szüksége van a pénzre és nem akartuk megsérteni azzal, hogy adunk neki pár pesot. Mondjuk egy dél-amerikai országban ez egyértelmű lett volna, hogyha valaki segít, akkor az pénzt kér majd cserébe. De Kubáról hallottuk, hogy az emberek azért segítenek, mert segíteni akarnak és sokszor el sem fogadnak semmit. Szóval a búcsúnál ott álltunk, néztünk egymásra, de szerencsére a srác közbevágott, mondta van-e kedvünk egy mojito-ra, mert van itt a sarkon egy jó hely. Ezzel meg is oldódott. Meghívtuk egy italra és kész.

Húsbolt a havannai piacon

Annak ellenére, hogy volt már térképünk és rengeteg helyen megkérdeztük, nem volt egyszerű elhagyni Havana-t. Kicsit kétségbe ejtő volt, mikor fél óra autózás után visszaértünk az éjszaka szállásunk melletti parkhoz. Mint írtam, jelzőtáblák nincsenek. És itt még a térkép sem segített, ismét csak a kérdezgetés maradt. És újra a spanyol! A spanyol egyszerűen elengedhetetlen, legalább egy alapfok, hogy tudjál alkudozni és útbaigazítást kérni.

Kubai rendőr Lada

Végre valahogy kiértünk az autópályára. Megnyugodtunk, már jó úton vagyunk. Kb. már 10 perce mehettünk, amikor észrevettük, hogy a gyalogosok az út szélén integetnek nekünk. Lelassítottunk, lehúzódtunk az út szélére, majd az egyik ott álldogáló kubai már kérdezés nélkül mondta, hogy rossz felé megyünk.

Kubában könnyű megismerni a külföldiek kocsiját. Először is a bérelt kocsik új típusú nyugati autók, másrészt pedig ezeknek a kocsiknak más színű rendszáma van. Állítólag 5 rendszám szín van, mi csak 4 félét láttunk. (Kölcsönzött autók, állami autók, katonaság-rendőrség, magánautók.)

Szóval az oké, hogy a kubaiak látják, hogy külföldiek vagyunk, de azt már végképp nem tudtuk, hogy honnan tudták, hogy mi tényleg rossz fele megyünk. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy milyen segítőkészek. Mutogatnak egy elsuhanó autónak, hogy az rossz felé megy.

Visszafordultunk, de még mindig bajban voltunk, hogy akkor most merre. Megkérdeztünk egy hapsit az út szélén, aki először elkezdte magyarázni, majd fogta magát és beült a kocsiba, hogy inkább megmutatja. Először szinte teljesen visszamentünk Havanaba, majd néhány körforgalom után rávezetett minket a tényleges autópályára, ahol mennünk kellett. Közben egész úton kérdezgettük, hogy hol rakjuk ki, és hogy ő hova megy, mert akkor azt útba ejthetjük, de ő csak mondta, hogy nem-nem, menjünk csak. Itt, amikor már a helyes úton voltunk, hapsika mondta, hogy akkor ő itt kiszállna, innen már csak egyenesen kell mennünk. Megköszöntük, erre ő, hogy kér 25 CUC-t (5.800 Ft), hogy visszataxizzon Havanna-ba. Erre mi, hogy mennyit? Ugyanis ez az összeg egy havi kubai fizetés több, mint másfélszerese. Felháborodásunkra érezhette, hogy kicsit sokat kért és egyből olcsóbb lett az ő taxija is, először 20, majd 15, 10 végül már csak 5 CUC-t kért. De mondtuk neki, hogy ne is ábrándozzon, mert erről szó se volt, mondhatta volna az elején, hogy ezért pénzt fog kérni és különben is, még az 5 CUC is rengeteg és hogy mivel ő kubai, őneki nem ennyibe kerül egy taxi út, hanem kb. 40 peso cubano, ami kb. 1.25 CUC-nak felel meg. Veszekedett, veszekedett, sőt először még ezt az aprót se akarta elfogadni. Mondtunk neki, öreg, ez van vagy semmi. Elvette a pénzt, kiszállt és becsapta az ajtót.

Gyorsan levontuk a következtetést és megállapodtunk, hogy többet senkit nem engedünk be a kocsiba. A kubaiak tényleg nagyon segítőkészek és tényleg nem a pénzért csinálják és szerencsére ez volt az egyetlen ilyen fajta rossz emlékünk.