utazgatok

Ez az útleírás a kolumbiai Cali városából indul. Utazótársaim magyarok, Laci és Vanda, illetve Chris, egy amerikai srác, akivel még ez év februárjában találkoztam a Carneval de Barranquilla-n; majd később jó barátok lettünk, amikor Bogotá-ba költözött. Terveink szerint január elsején este indultunk volna busszal Ecuador felé. De nem így alakult.

December 31-én kimentünk a buszállomásra, hogy megvegyük másnapi jegyünket. De megvenni nem sikerült, mert még azt sem tudták megmondani, hogy a busz mikor indul majd. Illetve tudták: amikor a sofőr kijózanodik a szilveszteri buli után.

De hadd meséljek először egy kicsit a dél-amerikai közlekedési rendszerről. Itt rengeteg különböző kisebb társaság van és nincs mögöttük állami irányítás, vagy egy összefogott menetrend, vagy információ.
A buszállomáson egymás mellett rengeteg kis iroda van, ahol néha ki van írva, hogy merre mennek a buszaik, de néha még az sincs és neked kell megkérdezni. De általában te az irodákig el se jutsz, mivel a buszállomás egész területén sofőrök és buszjegy-üzérek kiabálnak és próbálnak neked jegyet eladni, vagy inkább próbálják a buszukat megtölteni. Alkudni sok helyen lehet, és érdemes is próbálkozni. Az egyetlen baj viszont ezekkel a jegyárusokkal, hogy egy szavukat se lehet elhinni. Általában azt mondják, hogy ők az egyetlen vagy, hogy ők azonnal indulnak, a többi busztársaság meg csak órák múlva. Aztán egyszer csak ott találod magad egy buszon – amelyikre persze úgy kellett rohanni, mert mindjárt indul – amely vagy még fél óráig meg se mozdul, mert „van” még üres hely. Mindegy, itt úgyse siet senki sehová.

Ezt az „elhiggyük, ne higgyük” dolgot a hazaúton Ecuador-ból konkrétan meg is szívtuk, mert éjjel 12-kor, amikor kimentünk az állomásra, a csávóka azt mondta, hogy ők az egyetlenek és meg is vettük a jegyet a másfél óra múlva induló buszra, majd 10 perc múlva kiderült, hogy van másik társaság is, és azoknak a busza tényleg 10 perc múlva el is ment.

Aztán később, ugyanezen a hazaúton, a csatlakozásnál meg pont a tökölődés miatt szívtuk meg, mert ott meg szintén azt mondták, hogy ők az egyetlenek és hogy már alig van jegyük, de mi nem hittünk nekik. Kiderült, hogy tényleg ők az egyetlenek, de akkor már nem volt arra a járatra jegy, csak egy két órával későbbire.

Szóval vannak érdekes dolgok, de ezekhez hozzá kell szokni és akkor az ember egyszerűen nem idegesíti magát ilyen dolgokon.

Ott tartottam, hogy Cali városkában kimentünk az állomásra. Tényleg végigkérdeztünk mindent, és kiderült, hogy egyetlen egy társaság van, akinek van járata a kolumbiai-ecuador-i határ felé január elsejére. Hát akkor mondom, kérünk 4 jegyet. Erre mondja a csávó, hogy még nem tud adni jegyet, mert még azt sem tudják, hogy hánykor indul majd.

- Hogy ez meg hogy lehet? – kérdem csodálkozva. Erre mondja:
- Hát mivel ma van december 31 és este nagy buli lesz, még nem tudják, hogy a sofőr, aki majd a buszt vezeti, mennyire fogja elintézni magát. Ha korán kijózanodik, akkor akár már délután hatkor is elindulhat, de az is lehet, hogy majd csak este 10 órakor.

Adott egy telefonszámot azzal, hogy a legjobb lesz, ha majd holnap reggel telefonálunk, akkor már ők is többet tudnak. Na, hát ilyen ez a Dél-Amerika.

Szilveszter estére egy kolumbiai srác meghívását élveztük. Megint összejött egy jó kis színes társaság a világ minden részéről. Voltunk vagy húszan. A cali-i hagyományok szerint, az est fénypontja egy “emberi bábu” elégetése. Ez jelképezi az elmúlt esztendőt. A lényeg, hogy van egy embernagyságú bábu mindenféle rongyokból összevarrva, amit teleraknak kis petárdákkal. Leöntik benzinnel, aztán hadd égjen. A petárdák robbannak, a bábu ég, mindenki boldog.

Poén: Kingsley, a nigériai fekete srác – jó barátunk – egyszer csak megkérdezi:
- És a bábu miért pont fekete?

És tényleg, egy rakás fehér és latin-amerikai ember egy égő fekete baba körül ugrándozik és ünnepel. De ebben persze nincs semmi rossz, ez a baba véletlenül pont ilyenre sikerült. Ilyen feketére. Persze mindenki értette a viccet, még Kingsley is. Jót nevettünk rajta és azóta is felemlegetjük ezt a sztorit.

Másnap sokáig aludtunk. Reggel megfogadtam, hogy soha többet nem iszom. Felhívtam a busztársaságot, kiderült a busz este 10 órakor indul. Ezek szerint a buszsofőrnek is jó bulija volt. Ennek legbelül én is örültem, mert így legalább nem kellett rohannunk sehova.

Elbúcsúztunk cali-i házigazdánktól, majd kimentünk a buszállomásra, hogy egy 8 órás éjszakai buszúttal eljussunk a kolumbiai-ecuador-i határvárosba, Ipiales-be.

Reggel 7 órakor értünk Ipiales-be, de még mielőtt egyből a határ felé vettük volna az irányt, elmentünk a környék legnagyobb zarándokhelyére egy völgyben fekvő, hídra épült templomhoz, a Las Lajas-hoz.

Las Lajas templom Ipiales mellett

Az oltár maga a templom mögött álló sziklából lett kifaragva és a mai napig a szikla része. A templomot eredetileg azért építették oda, mert a folyóvölgyben megjelent Szűz Mária. A hely azóta zarándokhellyé vált. A templomhoz vezető út két oldalán több ezer kis tábla köszöni azokat a csodákat, hihetetlen meggyógyulásokat, felépüléseket, ami az ide látogatókkal történt.