utazgatok

Napfelkelte előtt keltünk, hogy behozzuk a tegnapi lemaradást. Az egész város aludt még. Tegnap este a sötétben elhajtottunk a Goosenecks State Park (Libanyak Állami Park) mellett, ami csak pár mérföldre van visszafelé a várostól. A park ingyen látogatható és csak egyetlen egy kilátó pontja van, ahonnan megcsodálható a 305 méter (kb. 100 emelet magasság) mélyen kigyózó San Juan folyó. A park a nevét arról kapta, hogy a folyó pont úgy vájta ki magának az utat a sziklában, mint ahogy a liba nyaka hajlik, ‘S’ alakban. A folyó itt ezen a pontot összesen 5 mérföld hosszú úton folyik, míg légvonalban csak egyetlen egy mérföldet tesz meg.

Gooseneck State Park a Google Map-en

Gooseneck folyó völgy

Ahogy odaléptünk a szakadék széléhez, mintha kővé dermedtünk volna a látványtól. Hogy tud a természet ilyen dolgot létrehozni? Csodálatos élmény. Már ezért azt mondtuk, hogy a kerülő út megérte. Nézegettünk, ámultunk, fényképezgettünk, majd kocsiba ültünk és Page felé indultunk. Oda kellett érnünk a Monument Valley-be még napfelkelte előtt.

Kilátás a folyóra

De hogy mi is ez a hely igazából? A Monument Valley igazából egy tájegység. A Marlboro cigaretta reklámok és a vadnyugati filmek tették igazán híressé. Emlékszem, általános-, középiskolás lehettem, amikor egy Monument Valley-ről készült fotó volt a háttérképem a számítógépünkön. Akkor még azt sem tudtam, hogy ez a hely hol van a földön, de csodáltam ezt a képet. Ha akkor valaki mondta volna, hogy év valaha eljutok ida, nem nagyon hittem volna el. De most amikor elkezdtük tervezni ezt a nyaralást, már biztos volt, hogy ezt látnom kell. Ha már ilyen közel kerülök hozzá ezt nem hagyhatom ki. Tartoztam magamnak ezzel.

Lapos, sivatagi tájon autóztunk, ahogy lassan a Monument Valley szikla formái kirajzolódtak a messzeségben. Ott voltunk, ekkor már kezdtem elhinni. Itt nagyon sok tennivaló nincs, csak nyitva tartani a szemed, ámulni, bámulni és fényképezni ezerrel. Rengetegszer megálltunk a nyíl egyenes úton, hogy még jobb és jobb képeket csinálhassunk. Még a főútról sem kellett lehajtanunk, mivel az egyenesen keresztül vezet ezen a tájon.

A Monument Valley

Én a Monument Valley szikla formáival

Cowboy az amerikai vadnyugaton

Rögtön a völgy után elértük a Utah-Arizona-i határt. Az államhatáron több kis bódé és ajándékbolt volt, de az összes zárva volt. Túl kora volt még. Megkérdeztük és hamarosan nyitniuk kellett, úgy döntöttünk, azt megvárjuk, akartunk venni ugyanis valami kis szuvenírt és itt igazi, kézzel készült indián ereklyéket árultak. A közelben volt egy Navajo indián falu egy Navajo általános iskolával. Gondoltuk megnézzük azt, amíg várunk.

Arizona államhatár tábla

Az iskola nyitva volt, körbe is nézhettünk, senki nem kérdezett semmit. Ahhoz képest, hogy a sivatag közepén voltunk, nagyon szuper kis, jól felszerelt iskola volt. Betonozott kosárlabda pályával, füves focipályával, lelátóval, reflektorokkal, belül az iskolában üveg vitrin mindenféle sport trófeákkal, rajzokkal, művészeti tárgyakkal és azzal a fantasztikus kilátással a Monument Valley-re.

Navajo indián iskola kosárlabda pályája fantasztikus kilátással

Ahogy ígérték a kis boltok 9 óra körül tényleg elkezdtek kinyitni. Szuper kis dolgokat árultak, tényleg reális áron. Álomfogók, indián kegytárgyak, ékszerek, edények, díszek, tollak, stb… Körbenézegettünk, majd tovább álltunk.

Ahogy beléptünk Arizona-ba és egyre beljebb kerültünk Utah-ba a különbségek egyre erőteljesebbek voltak. Először is a táj itt valahogy sokkal barátságtalanabbnak tűnt. Itt is sivatag volt és kietlen síkságok, de itt valahogy nem volt meg benne az a szépség, amit Utah-ban láttunk. A forgalom is egyre nagyobb lett, a városok egyre közelebb voltak egymáshoz. Visszatértünk az igazi civilizációba. Ez a változás nekünk nem tetszett annyira.

Page városkája pontosan az Arizona-i Utah-i határon állt. Mint olyan, turista központ a Powell tó közelsége és a rengeteg turista látnivaló miatt. Érdekesség, hogy Utah és Arizona más-más időzónába esik. A város pedig pont a határon fekszik, pontos időnek pedig mind a két időzónát használják.

Mi ide két dolog miatt jöttünk: Horseshoe Bend (Ló pata hajlat) és Antelope Canyon. Ezekre a mi nemzeti park kártyánk nem vonatkozott. Vagyis a Horseshoe Bend ingyen látogatható, míg az Antelope Canyon a Navajo indián törzs területén fekszik és ők üzemeltetik.

A városba érve először ebédeltünk, majd feltöltöttük fogyó élelem készleteinket. A városban rengeteg utazási iroda van, mind túrákat ajánlva az Antelope Canyon-hoz. A canyon egyébként egy két részből – Lower and Upper (alsó és felső) – álló szűk hasadék rendszer a föld alatt. A két rész teljesen el van szeparálva egymástól. Gyakorlatilag egyik a főút bal, másik a főút jobb oldalán. Mi az alsóba akartunk menni. Az szűkebb, mélyebb, nehezebben járható és kevésbe látogatott, míg a felső úgy van kialakítva, hogy akár kerekes székkel is megnézhető.

Az egyik utazási irodában érdeklődve azt az információt kaptuk, hogy a Lower Canyon le van zárva az utóbbi napok heves esőzései miatt. Hát jól van gondoltuk, jó lesz akkor az Upper Canyon is, de az árat amit ajánlottak rendkívül drágának találtam ahhoz képest, amit korábban információ gyűjtés közben találtam. Az irodából kilépve láttuk, hogy egy turistákkal teli Jeep éppen indul. Gondoltunk egyet, kocsiba szálltunk és követni kezdtük. Ekkor őszintén szólva nem az Antelope Canyon-hoz akartunk menni, azt ugyanis tudtuk, hogy merre van. Hanem olvastam és láttam képeket egy a közelben levő homok dűnékről. Azt gondoltuk, talán a Jeep oda megy és akkor azt a túra díj nélkül meg tudjuk nézni. De nem. A Jeep az Antelope Canyon-hoz ment. Elértünk egy leágazáshoz, balra Lower, jobbra az Upper Canyon. A Jeep le is fordult jobbra. Balra pillantva az egész valahogy nem úgy nézett ki, mintha le lett volna zárva. Gondoltuk azért megkérdezzük, azzal nem vesztünk semmit. És kiderült, hogy milyen jól is tettük.

Behajtottunk, leparkoltuk a kocsit, majd a kis pénztár bodéhoz mentünk. A pénztáros nagyon rendes volt. Elmondta, hogy a canyon nincs lezárva, csak a második felében kb. derékig érő víz áll, vagyis inkább sár, amit jelenleg is éppen takarítanak. A canyon első fele viszont biztonsággal járható, sőt ha akarjuk, akár a második felébe is bemehetünk, ha nem érdekel minket, hogy derékig érő dzsuvában kell gázolnunk.

Ez nekünk való! Kérdés sem volt, hogy ezt választjuk a másik canyon-nal szemben, ahol rengeteg kövér turistát kellene kerülgetnünk.

A canyonokat általában szervezett túrában lehet látogatni, de mivel most mi voltunk az egyetlenek (!) és elég rátermetteknek látszottunk, a pénztáros felajánlotta, hogy mi akar magunk is mehetünk, ha úgy akarjuk és annyi időt tölthetünk lenn, amennyit csak szeretnénk. Nagyon tetszett az ajánlat és íme itt a bizonyíték, hogy miért nem szabad mindig az utazási irodákra hallgatni, hanem igenis érdemes a magunk útját járni és információkat szerezni első kézből. Ja és az utazási iroda árához képest, töredéket fizettünk itt a belépőért.

Az Antelope Canyon hasadék felszíne

Cipőt cseréltünk, vizet és ennivalót vettünk magunkhoz, majd szóltunk a vezetőnek, hogy kész vagyunk és mutassa meg, merre is kell lemenni a canyonba. Hát magunktól meg nem találtuk volna. A lejárat ugyanis a sziklák között egy ici-pici kis hasadék volt, akkora, hogy le kellett vennem a hátizsákomat, hogy beférjek. Ez volt a bejárat, le a hasadékba.

Sara az Antelope Canyonban

Lenn az Antelope Canyonban

Szóval maga ez a hasadék rendszer a föld alatt található, tetején egy hasadék húzódik hosszirányban, amin keresztül a nap besüt és a vöröses, rózsaszín falakat megvilágítja fantasztikus színeket produkálva. A hasadék falát a benne folyó patak csiszolta simára évezredek alatt. Maga a hasadék száraz, csak esőzések idején telik meg vízzel, ekkor formálva ezt a fantasztikus képződményt.

A hasadék a canyon tetején

A kövek vizesek voltak és csúszósak, és ahogy egyre mélyebbre jutottunk a hasadékban, a sár egyre nagyobb lett, aztán elértünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem tudtunk továbbmenni. Onnan még egy lépés és a sár már derékig ért volna. Vissza kellett fordulnunk. Összesen 2 órát töltöttünk lenn. Próbáltunk annyi fotót csinálni, amennyi csak lehetséges, de a rossz fényviszonyok miatt a legtöbb kép sajnos bemozdult és homályos lett. Ajánlott kamera állványt vinni és hosszú expozícióval fényképezni.

Bokáig érő sár

Na ez kicsit bemozdult

Összességében fantasztikus élmény volt. Egy életre szóló. Azok a fények, színek, formák. Egyszerűen leírhatatlan. Ezer szó sem elég arra, amit ott láttunk. Nem is fokozom, gondolom a képek magukért beszélnek.

Antelope Canyon

Antelope Canyon formái

Fantasztikus színkavalkád

A cipőinket a túra során annyira összesároztuk, hogy ki is kellett dobnunk. Fájó szívvel, de meg kellett tennünk. Csupa sár volt és tudtuk, hogy haza nem tudjuk vinni a túlsúly miatt.

Kocsiba ültünk és dél felé, a Grand Canyon felé indultunk. Elhagyva a várost, pár mérföldön belül a jobb oldalon van egy másik kilátó pont a Colorado folyó felett, amit szintén nagyon meg akartunk nézni. A neve Horseshoe Bend. Nagyon figyelni kell, mert a kilátó pont parkolóját csak egy kis tábla jelzi. A hely igazán nem turisztikus, a legtöbb ember nem is tud róla.

Horseshoe Bend a Google Map-en

Horseshoe Bend kilátója

Leparkoltuk a kocsit, majd egy rövid 1 km séta várt ránk egy kis dombon át. Ott sétáltunk, beszélgettünk, közeledtünk a szikla pereméhez, amikor hirtelen odaértünk és megláttuk. Belénk fagyott a szó a látványtól. Erre szokták mondani, hogy földbe gyökerezett a lábunk.

A Horseshoe Bend fantasztikus látványa

300 méter szakadék

Merőleges szakadék

A szakadék hatalmas és nyíl egyenesen megy lefelé 300 méteren (kb. 100 emelet magas). Ez volt az egész túránk legcsodálatosabb pillanata. Meg se tudtunk szólalni, csak álltunk ott és ámultunk. A látvány leírhatatlan. A képek azt hiszem, magukért beszélnek.

Ez után már nem rohantunk. Már most annyi csodát láttunk és még mindig maradt 2 teljes napunk.

Lassan elértük a Grand Canyon Nemzeti Park területét. Belépve a parkba meg is álltunk az első kilátó pontnál. Igazán nem voltunk elájulva a látványtól. A Grand Canyon-ra inkább úgy tekintettünk, mint kötelező látnivaló, amit látni kell, ha már itt vagyunk. Mégpedig azért, mert annyira turisztikus és annyira könnyen elérhető, hogy már el is veszti az igazi élményét számunkra.

Grand Canyon bejárata

Más sötétedett, szállás után kellett néznünk. Először a park főbejáratához autóztunk és ott érdeklődtünk szoba után. Az árak szinte megfizethetetlenek voltak. Csupa első osztályú hotel. De az igazság az, hogyha még megengedhettük volna magunknak, akkor se tudtunk volna, mert nem is volt szabad szoba.

Tovább kellett állnunk. Dél felé vettük az irányt, ahol félúton a park és a 40-es autópálya között egy kis városkába értünk. Szoba árak $80 ≈ 17.200 Ft. Túl drága. Tovább álltunk. A térképet böngészve rátaláltunk Flagstaff-re. A városról még az utazás előtti információ gyűjtés során hallottam. Egy legendás kisváros, amin a legendás 66-os út, a Road 66 ment keresztül annak idején. A városon hatalmas átmenő forgalom van a 40-es autópálya miatt, és emiatt rengeteg kis olcsó motele van.

Ahogy ráértünk az autópályára pillanatok alatt oda is értünk. Szállásból a választék hatalmas volt, szinte egymás mellett sorakoztak, üres szobák is voltak mindenhol. Nem is volt nehéz találni egy barátságos kis szobát $59.04 ≈ 12.700 Ft-ért.

A nyaralás során pontos feljegyzést vezettünk mindenről, tankolás, megtett mérföldek, szoba árak, stb… Az nap méterre pontosan 400.00 mérföldet vezettem onnan, hogy reggel beültünk a kocsiba, addig hogy megérkeztünk a motelhez és leparkoltunk. Az óra halál pontosan 400 mérföldet (640 km) mutatott.

Nézd meg a megtett utunkat a térképen.

Szuper nap volt, a legjobb, legemlékezetesebb az egész nyaralásból.