utazgatok

2007. 06. 01.: Reggel 6.30-kor keltem a barátnőmnél, mivel előző este már felmentem Pestre, begyűjteni az útleveleket. Nyomás a Mester utcához, anyáék ott vártak már. Tűztünk Ferihegyre. Sibiék hamarabb érkeztek. Becsekkoltunk, elköszöntünk, aztán két óra várakozás után 10.40-kor felszállt a repülőgép. Irány Moszkva!
Moszkvára nem szántunk sok időt. Még 2005-ben Ocean Cityben, MD-ben, elég sok orosz fiatallal dolgoztunk együtt, s hát finoman szólva nem voltunk túl jó véleménnyel róluk

Indulás elött Ferihegyen

Már a belépésnél láttuk, hogy az Aeroflot jellemzően orosz gép. Majdnem szétesett, koszos és kb. 100 éves volt. A bemutatókönyv le volt hányva. Sibi eddigi kedvenc stewardesse (Ludmilla) ezen a gépen mutatkozott.

Leszálláskor már jóval a reptér előtt Moszkva külvárosai felett repültünk- hatalmas a város. Megérkezés után először is vízumvizsgálat volt, mint Amerikában. A sor rövidebb volt, kb. csak fél órát álltunk ott. Minden cirill betűkkel volt kiírva, nem értettünk semmit. Ja és persze senki sem beszélt angolul. Ezek elszenvedése után – szokásos módon – mázlink volt: felszálltunk az első buszra, ami jött, s ez pont elvitt minket a metróhoz. Az út 1 USD volt fejenként, s vagy 40 percig tartott. Az utak, házak hatalmasak, húszemeletes lakótömbök, iszonyatos pusztulás.

Ezután jött a metró, ahol mindenki csak átugrott a kerítésen fizetés helyett, pedig nem volt drága (17 rubel ≈ 1USD), s korlátlan utazást biztosít a jegy. Van 8-10 metróvonal, a kocsik olyanok, mint Pesten, csak a megállók kétszer olyan hosszúak. Ennek ellenére némelyik állomás kifejezetten gyönyörűre sikerült. Összességében itt kezdődött az orosz utálat – mely még ma is tart. Az emberek üvöltenek egymással, lökdösődnek, nemtörődömök. Ja, és itt is csak cirill betűk mindenhol. Egy alkalmazotthoz odamentünk, hogy útbaigazítson minket, erre nekiállt üvölteni velünk, hogy mit akarunk. Ezért inkább fiatal orosz csajokat szólítottunk meg, s a harmadik – negyedik segítségével eljutottunk ahhoz a megállóhoz, ahova igyekeztünk. Vagyis ahova Guzel – az 1000utas kontaktunk – mondta, hogy jöjjünk. (Amúgy ez megint érdekes történet volt: egyszerűen csak cirill betűs térképet volt hajlandó adni, nehogy már megnézhessük neten, hogy hova kell mennünk.)

Feljöttünk a metróból, aztán körülnéztünk, s azt se tudtuk hol vagyunk. Megkérdeztünk vagy 10 embert, s nagyjából senki se tudta elmagyarázni – elmutogatni, amit kerestünk. Sibi a térképre próbált hagyatkozni, de én inkább az utazási iroda címét használva kérdezősködtem, s meg is lett az eredménye: megtaláltuk az irodát. Azt hittük, örömmel fogadnak minket, hogy két magyar fiatal nekivág a nagy, veszélyes transzszibériai expressznek; vagy legalább azt, hogy beszélnek angolul. Hát nem! Bementünk, a biztonsági őr megnézte a papírt, hogy miért jöttünk, beterelt minket egy hátsó szobába, ott a nő köszönés nélkül a kezünkbe nyomta a jegyeket- mi meg köszönés nélkül eljöttünk. Igazi „barátságos nép”.

Irány a Vörös tér! Megindultunk egy szépen rendbetartott téren keresztül, ahol feltűnően sok ember ivott sört. Gyakorlatilag minden 15 évnél idősebb sörrel a kezében mászkált. Megkérdeztünk egy rendőrt, hogy merre menjünk. Alig akart segíteni, sőt amikor mentünk felé, el is fordult. Ja, és ők is söröztek! Mindenki, akit megkérdeztünk, s nem tudott angolul, nekiállt nekünk hangosan oroszul magyarázni, mintha értenénk azt: hát hülyék ezek???

Vörös tér

Sibi és én a Vörös téren

Szépen lassan eljutottunk a Vörös térre, fotóztunk, nézegettünk: ami szép, az szép! Maga a tér, a székesegyház, Lenin bácsi lakhelye kifejezettem magával ragadó.

Vörös téren

Lenin mauzóleum

Beugrottunk az egyetlen McDonald’s-ba, mert más éttermet nem láttunk, s éhesek voltunk. A sor az ajtóig állt folyamatosan, de a kaja a szokásos volt. Rendeltünk, s maradt összesen 1-2 rubelunk, elköltöttük minden pénzünket.

Ami feltűnt, hogy nincsenek kövér emberek, s az összes csaj kirakja a lábát. Miniszoknyákban vannak, s magas sarkúban. Fura volt ennyi csinos lányt látni.

Orosz nők miniszoknyában

Na, elindultunk a metróra, hogy kimenjünk az vasútállomásra. Nagy, büdös, olyan, mint a Józsefvárosi-piac. Tele volt árusokkal, meg feszítő emberekkel, akiknek be volt verve a feje. Itt se beszélt senki se angolul.
Körülnéztünk, s azt se tudtuk merre kell menni. Csomó vágány, valamelyik le van zárva, van az épületben, kint, közel, s távol is.

Kicsit megrémültünk, s csak mászkálgattuk. Este 9-re ott voltunk, s nagy nehezen találtunk egy vágányt, ahonnan esélyes volt a vonatindulás. Beültünk a váróba, majd 11-kor kimentünk a peronra. Váltottunk még rubelt, mert egy sráccal összespannoltunk az épületben, s mondta, hogy szükségünk lesz rá. A kemény valutát nehéz használni innentől keletre. Az állomás tele volt kínaiakkal. 10 perccel az indulás előtt a vonatnak még semmi nyoma sem volt. Kicsit para volt, hogy egy vonat, ami 6 napig megy, alig lesz az állomáson vagy 5 percet. Pedig így volt. Éjfél körül felszálltunk a vonatra, s tényleg elindultunk pár perc után.

Moszkvai vasútállomás

A „szobánk” elfoglalása után a kaller megnézte az útleveleket, meg a jegyeket. Mikor meglátta, hogy magyarok vagyunk, nekiállt üvölteni, hogy: „János Kádár, János Kádár!”. Amúgy a sráctól megijednék, ha éjszaka szembejönne velem egy sikátorban. A fülke akkora, mint otthon, csak van benne 4 ágy. Először rémisztő volt, de hamar berendezkedtünk. Két kínai szobatársunk lett, akik egyáltalán nem beszéltek angolul. Láttunk 1-2 turistát, de elenyésző. Már az első félórában megismerkedtünk két svéd lánnyal, meg két norvég öreggel. A WC nem rossz, zuhanyzót egyelőre nem találtunk. Kb. 5 perc alatt elaludt az egész vonat, s mi is lassan álomra hajtottuk a fejünket. Az első akadályon túl vagyunk, innen jön hat nap nyugalmas utazás, pihenés, mely a pörgős június után nagyon is kellett.

Összesen 80 USD-t váltottunk, mely 2000 rubelt tesz ki.