utazgatok.hu

Kubában egy pillanat alatt arconcsap a szocializmus minden jele. A reptérről kigurulva már azt is megértettük, hogy miért nem láttuk fentről a város éjszakai fényeit. Mert alig vannak fények.

Autó és szállás

Autót nem foglaltunk előre, hanem a reptéren intéztük. Egy Peugeot 206-ot kaptunk, 3 napra (biztosítással, korlátlan km-rel, 75 CUC/nap = 17.400 Ft). Vicces volt, ahogy az autókölcsönzős ügynök tippeket adott nekünk, hogy hogy kell lefizetni a rendőrt, ha esetleg megbüntet. A lényeg, hogy nem szabad semminek a kölcsönzős papírra kerülni. Azt bármi áron el kell kerülni – akár és leginkább – a rendőr lefizetésével.

Szállást viszont foglaltunk előre Havanna óvárosában (Havana Vieja) egy magán szálláson, ún.: Casa Particular, 10 CUC = 2.300 Ft/éj/fő.

Bele a sötétségbe

Ahogy hajtottunk ki a repülőtérről, volt még egy eligazító tábla az út felett keresztben, ami a soron következő körforgalom különböző irányait volt hivatott nevesíteni, ám a táblából mi mit sem láttunk, az út szélén felállított hatalmas reflektorok miatt, amik egyenes az arcunkba világítottak. Félre kellett húzódnunk és a fényeket tenyerünkkel takarva nagy nehezen el tudtuk olvasni, hogy melyik irányba lesz Havanna. Itt jelezném, hogy innen egészen Havana belvárosáig ez volt az EGYETLEN (!) irányjelző tábla! Ezután, minden egyes kereszteződésben meg kellett kérdeznünk valakit, hogy merre is kell mennünk, egészen addig, amíg elértük a várost, amire már készültünk és nyomtattunk magunknak térképet. Azt viszont a fene se gondolta volna, hogy az országban sehol nincsenek irányjelző táblák. Az is lehet, hogy voltak, csak már rég ellopták őket.

Úgy tűnt a dolgok hiánya is a szocializmus hagyatéka. Úgy, mint, hogy nincs közvilágítás, nincsenek út széli macskaszemek és hasonló dolgok. Így már érthető volt, hogy miért nem láttunk semmit a repülőről.

A város széléhez érve viszont egyre inkább feltüntek azok a dolgok, amikre igenis nagy hangsúlyt fektet a rendszer és ami sehol nem hiányozhat. A propaganda grafitik, kubai zászlók, Fidel és Che képei, idézetek, stb…

„Patria o Muerte” – Haza vagy halál!
„Hasta la Victoria Siempre” – A gyözelemig mindenkor!
“Revolucion es Unidad” – A forradalom egység!
“Viva el 1ro Mayo” – Éljen május elseje!
“Defendiendo el Socialismo” – Megvédeni a szocializmust!

Először ezeket a táblákat, aztán nemsokkal később azokat a tipikus ősrégi amerikai autókat meglátva kezdtem elhinni, hogy tényleg Kubában vagyunk.

A kubai városképhez természetesen szorosan hozzátartoznak az éppen összedőlni készülő épületek is.

Az építészetben nekem két stílus jelent meg. Az egyik az orosz kommunista stílus: nagy, erős, karakteres formák, ahol az épületek olyan kockák, négyzetesek, masszivak és zömökek. A másik pedig egy olyan stílus, ami nagyon hasonlított azokra a régi VIII. kerületi budapesti bérházakra. Csak itt olyan állapotban, hogy oda még a robbantó csapatot se engedném be, mert úgy néz ki, hogy akármelyik pillanatban összedőlhet. Hiányoznak a falak, a lépcsők, sok helyen még ablak sincsen. És ebben emberek élnek!

A szállásfoglalásunk Havana régi városrészébe a Havana Vieja-ba szólt. A kis térképünk segítségével szinte pillanatok alatt meg is találtuk a lakást egy kívülről ugyan úgy lepukkantnak tűnő régi bérházban. A szoba egyszerű volt, de a célnak tökéletes. A tulaj egy kb. 30, maximum 35 éves figura. Ránézésre látszott, hogy jól megy nekik. Bejárónő, tv, laptop, szép bútorok, a gyereknek PSP, magának a fószernek pedig arany-fogsor.

A családnak ez volt a foglalkozása, hogy szobákat adtak ki turistáknak. Kubában aki ezzel foglalkozik, annak nem is lehet más munkája, csak ez és függetlenül attól, hogy hogyan megy a bolt, minden hónapban 375 CUC-t kell fizetnie az államnak, adó gyanánt. A többi marad a háznál, de higgyétek el, marad így is bőven.

Kubában mindenhol a szobákban 2 ágy van, egy nagy dupla ágy és egy egyszemélyes. A törvény viszont kimondja, hogy egy szobában maximum 2 ember aludhat. Mi ugye hárman voltunk és mindenhol próbálták a két külön szobát “ránk sózni” – naná, több pénz nekik. A kulcsszó az “előző este is így aludtunk” volt, mármint hogy 3-an egy szobában. Ekkor egyből már engedékenyebbek voltak. Ezzel az egésszel egyébként csak a házigazdának lehet baja, ha esetleg jönnek és ellenőriznek, mert akkor büntetés, meg miegymás, de mi mindenhol megigértük, hogy ha valaki tényleg jön, akkor a harmadik emberke csak beugrott beköszönni, vagy majd bemászik az ágy alá, vagy majd a kocsiban alszik.

Kb. éjjel 2 óra lehetett mire leraktuk a kocsit, elfoglaltuk a szállást, de az izgalomtól aludni egyáltalán nem voltunk álmosak. Neki is indultunk az éjszakának.

Kubában léptem nyomon leszőlítják a külföldieket. Ez vagy tetszik, vagy nem, el kell fogadni. Hogy miért, az már jó kérdés. Általában el akarnak adni valamit, de néha csak érdeklődnek és kérdezgetnek: “Héj, máj frend, ver ár ju from???” Általában angol tudások ezzel ki is merül, de mikor kiderült, hogy beszélünk spanyolul, megeredt a nyelvük. A lényeg, ha bármi kell, ők segítenek. Casa particulares, ebéd, vacsora, kubai szivar, nők, jamaicai fű, bármi. Érdekes módon, ez engem itt annyira nem zavart, mint Kolumbia bizonyos városaiban (pl. Cartagena). A kubaiak valahogy sokkal jobban csinálták és sokszor igenis érdeklődve kérdezgettek. Na, persze nem tudom, hogy mennyi volt belőle a maszlag, vagy a csali, de lényeg, hogy én egyszer sem éreztem tolakodónak. Főleg, hogy amiket ajánlottak, azzal tényleg segíteni akartak.

Hármunk közül én voltam a legbeszédesebb. Az elején ez kicsit zavart is, hogy bárki, aki szólt hozzánk, a többiek csak legyintettek neki és továbbálltak. Én meg leálltam és beszélgettem. Legtöbbször persze ez nem volt több pár mondatnál, aztán rohantam a többiek után, hogy utolérjem őket, de akkor is. Egyszerűen ott az emberek kedvesek és érdeklődőek voltak, és kb. be sem áll a szájuk.

Egy-két órát sétálgattunk, aztán alvás. Reggel kelés, reggeli a háziaknál. Bepakoltunk a kocsiba, majd útnak indultunk. Indulás előtt még vettünk egy autós térképet, ami elengedhetetlen – ha nem lett volna, még ma is ott vagyunk.

Indulás előtt még el akartunk menni egy helyi piacra, ahol a helyi pénzért tudtunk gyümölcsöket venni az útra. Út közben megkérdeztünk egy fiatal srácot, aki felajánlotta, hogy eljön velünk és megmutatja. A piacot meg is találtuk, be is vásároltunk, majd újdonült útikalauzunkat meghívtuk egy mojito-ra. Kicsit ciki volt a búcsuzkodás még a mojito előtt, mert nem igazán tudtuk, hogy a srác mit vár el a “túravezetésért”. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon szüksége van a pénzre és nem akartuk megsérteni azzal, hogy adunk neki pár pesot. Mondjuk egy dél-amerikai országban ez egyértelmű lett volna, hogyha valaki segít, akkor az pénzt kér majd cserébe. De Kubáról hallottuk, hogy néha – igaz, az esetek kis százalékában – de az emberek azért segítenek, mert segíteni akarnak és sokszor el sem fogadnak semmit. Szóval a búcsúnál ott álltunk, néztünk egymásra, de szerencsére a srác közbevágott. Mondta van-e kedvünk egy mojito-ra, mert van itt a sarkon egy jó hely. Ezzel meg is oldódott. Meghívtuk egy italra és kész. Ezen kívül nem várt tőlünk semmi mást.

Húsbolt a havannai piacon

Annak ellenére, hogy volt már térképünk és rengeteg helyen megkérdeztük, nem volt egyszerű elhagyni Havannát. Kicsit kétségbe ejtő volt, mikor fél óra autózás után visszaértünk az éjszaka szállásunk melletti parkhoz. Mint írtam, jelzőtáblák nincsenek. És itt még a térkép sem segített, ismét csak a kérdezgetés maradt. És újra a spanyol! A spanyol egyszerűen elengedhetetlen Kubában, legalább egy alapfok, hogy tudjál alkudozni és útbaigazítást kérni.

Kubai rendőr Lada

Végre valahogy kiértünk az autópályára. Megnyugodtunk, már jó úton vagyunk. Kb. már 10 perce mehettünk, amikor észrevettük, hogy a gyalogosok az út szélén integetnek nekünk. Lelassítottunk, lehúzódtunk az út szélére, majd az egyik ott álldogáló kubai már kérdezés nélkül mondta, hogy rossz felé megyünk.

Kubában könnyű megismerni a külföldiek kocsiját. Először is a bérelt kocsik új típusú nyugati autók, másrészt pedig ezeknek a kocsiknak más színű rendszáma van. Állítólag 5 rendszám szín van, mi csak 4 félét láttunk. (Kölcsönzött autók, állami autók, katonaság-rendőrség, magánautók.)

Szóval az oké, hogy a kubaiak látják, hogy külföldiek vagyunk, de azt már végképp nem tudtuk, hogy honnan tudták, hogy mi tényleg rossz fele megyünk. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy milyen segítőkészek. Mutogatnak egy elsuhanó autónak, hogy az rossz felé megy. (később kiderült, hogy azért ebben volt hátsó szándék)

Visszafordultunk, de még mindig bajban voltunk, hogy akkor most merre. Megkérdeztünk egy hapsit az út szélén, aki először elkezdte magyarázni, majd fogta magát és beült a kocsiba, hogy inkább megmutatja. Először szinte teljesen visszamentünk Havanaba, majd néhány körforgalom után rávezetett minket a tényleges autópályára, amerre mennünk kellett. Közben egész úton kérdezgettük, hogy hol rakjuk ki, és hogy ő hova megy, mert akkor azt útba ejthetjük, de ő csak mondta, hogy nem-nem, menjünk csak. Itt, amikor már a helyes úton voltunk, hapsika mondta, hogy akkor ő itt kiszállna, innen már csak egyenesen kell mennünk. Megköszöntük, erre ő, hogy kér 25 CUC-t (5.800 Ft), hogy visszataxizzon Havanna-ba. Erre mi, hogy mennyit? Ugyanis ez az összeg egy havi kubai fizetés több, mint másfélszerese. Felháborodásunkra érezhette, hogy kicsit sokat kért és egyből olcsóbb lett az ő taxija is, először 20, majd 15, 10 végül már csak 5 CUC-t kért. De mondtuk neki, hogy ne is ábrándozzon, mert erről szó se volt. Mondhatta volna az elején, hogy ezért pénzt fog kérni és különben is, még az 5 CUC is rengeteg, mert mivel ő kubai, neki nem ennyibe kerül, hanem kb. 40 peso cubano, ami kb. 1.25 CUC-nak felel meg. Veszekedett, veszekedett, sőt először még ezt az aprót se akarta elfogadni. Mondtunk neki, öreg, ez van vagy semmi. Elvette a pénzt, kiszállt és becsapta az ajtót.

Gyorsan levontuk a következtetést és megállapodtunk, hogy többet senkit nem engedünk be a kocsiba. A kubaiak tényleg nagyon segítőkészek és tényleg nem a pénzért csinálják és szerencsére ez volt az egyetlen ilyen fajta rossz emlékünk.