Terveink szerint első állomásunk Santa Clara városa lett volna a sziget belseje felé, ahol nincs tengerpart. Viszont nagyon meleg volt és mi nagyon strandoltunk volna egyet, ezért út közben úgy döntöttünk, hogy útba ejtjük Varadero tengerpartot egy fürdés erejéig, ami Kuba egyik legfelkapottabb, legelegánsabb nyaraló övezete tele luxus hotelekkel.
Kivételesen – talán a sok turista miatt – de Varadero felé több irányjelző tábla is mutatta merre kell menni, de ez se volt elég, itt is folyamatosan meg kellett kérdeznünk a helyes irányt.
Pihenőhely az autópálya mellett
Varadero tengerpartja
A fehér homok és a kék ég
Varadero-ból Santa Clara-ba egy másodrendű úton mentünk át. A táj sík volt és sivár, az út két oldalán szántóföldek, néha egy-egy lerobbant TSZ vagy használaton kívüli gyárépület. Autóforgalom szinte semmi. Olyan, mint otthon az Alföldön.
Kubai valóság
Az úton néha átmentünk egy-egy kisvároson. Ami nekem nagyon érdekes volt ezzel a kis helyekkel kapcsolatban, hogy itt láttam először azokat a szocialista boltokat, amikről már annyit hallottam szülőktől, nagyszülőktől: üres polcok, kevés áru, gyenge kínálat. De nemcsak a polcok, de maguk a boltok is olyan üresek, olyan élettelenek voltak. A hatalmas, csupasz és üres falak, az igénytelen bútorok és berendezés. Sokat hallottam már ezekről, meg láttam is filmeken, de nagy élmény volt élőben is látni, hogy ilyen tényleg van.
Szocialista kínálat
Kubai síkság
Santa Clara-ba Che Guevara miatt jöttünk. Itt van ugyanis a sírja, múzeuma és egy hatalmas emlékműve. Már sötét volt mire odaértünk. Éhesek voltunk és nem volt szállásunk se még. Szállásügyeink általában gyorsan megoldódtak. Pl. Santa Clara-ban megálltunk enni egyet Kuba egyetlen gyorsétterem láncában (El Rapido – A gyors), ahogy kiszálltunk a kocsiból, egy helyi valaki már ott is termett, hogy miben segíthet, szállást keresünk-e, stb… Mivel ötletünk se volt merre induljunk, azt mondtuk neki OK, szállás kell, segítsen nekünk, csak elöbb eszünk valamit, mert már nagyon éhesek vagyunk.
Kaja után kocsiba szálltunk és Santa Clara egy teljesen más részébe, egy valamiféle óváros részébe mentünk. Az első háznál nem volt hely, de sebaj. Itt az talán elő sem fordulhat, hogy az embernek azt mondják, tele vagyunk bocs. Ha itt nincs hely, megyünk tovább, majd lesz a következőnél. Itt már ketten jöttek velünk és tényleg találtunk is egy gyönyörű házat. Először azt hittük drága lesz, de nem! Tudtunk alkudni és rábeszélni a tulajt, hogy engedje meg, hogy egy szobában aludjunk hárman.
Szállásunk Santa Claraban
A városban hatalmas forgalom volt, zene szólt és az utca tele volt fiatalokkal. Vasárnap lévén ezen csodálkoztunk, de mondták, hogy hát ez az utolsó napja a hétnek, ünnepelni kell. És tényleg vasárnap este 10 óra ellenére meglepően sokan voltak az utcán.
Az egyik épület előtt hatalmas sor várakozott. Kérdeztük, hogy mi az. Az emberek fagyiért álltak sorba. Valami olcsó szocialista fagyiért. Az olcsó az azt jelenti, hogy kb. 10 Ft. Először gondoltunk, jó móka lesz sorba állni és kipróbálni, de aztán lebeszéltek róla, hogy a sor tényleg nagyon hosszú és ott állunk majd egész éjjel. Így a fagyi helyett mi szocialista Hot-dog-ot és sört választottunk, majd csak sétálgattunk körbe a városban.
A főtéren hatalmas tömeg gyűlt össze. Fiatalok voltak, olyan 16-20 évesek. Nehányan cigiztek, néhányan piálltak, de a legtöbbjük inkább csak álldogált és kis csoportokban beszélgetett. Ami furcsa volt, hogy egyáltalán nem tűntünk ki a tömegből, senki fel sem figyelt ránk.
Itt figyeltünk fel először a helyi fiatalok öltözékéről. Ugye mint szocialista ország, minden, ami kapható az szocialista piacról származik, ergó azt gondolná az ember, hogy valami gagyi. Ami általában igaz is. Ehhez képest viszont az ottani fiatalok meglepően divatos ruhákban voltak. Nyilván dübörög a feketepiac. Mintás, színes ingek és pólók, pulcsik. A ruházatuk teljesen megállta volna helyét Európában is. És ami még furcsább volt, az a rengeteg ékszer. Arany nyakláncok, gyűrűk és arany fogak (!!!) fiatal srácokon.
Scott és én
Másnap reggel megnéztük a forradalom egyik színhelyét, ahol Che Guevara-ék megtámadtak és felrobbantottak egy vonatot. Valami történelmi helyszín, de tényleg nem volt nagy szám. Ezután megnéztük a nagy Che Guevara emlékművet. A múzeumba is bementünk volna, de valamiért zárva volt. Maradt csak az emlékmű, ami tényleg hatalmas. Che szobra egy emelvényen, előtte pedig egy üres tér. Igazi szocialista remekmű.
Che Guevara emlékmű Santa Claraban
Én és a nagy Che
Santa Clara után Trinidad felé indultunk a hegyeken keresztül. Az út hosszú volt és kietlen. Egy kereszteződésben láttunk egy táblát, ami egy tó felé mutatott. Megkérdeztünk egy arra járót, aki azt mondta van lenn egy tó vízeséssel, camping, stb… Engem ez nem érdekelt annyira. Szavaztunk és 2-1 arányban vesztettem. Elindultunk hát lefelé egy meredek, köves, hegyi úton. Én vezettem és az út tényleg nagyon rossz állapotban volt és a mi kis Peugeot-unkat tényleg nem ilyenre tervezték. Megálltam egy pillanatra, hogy tényleg le akarnak-e menni, amire mindketten rávágták, hogy naná, menjünk. Hát mondom jó, de itt nem lesz egyszerű visszajönni. Majd gyorsan lestoppoltam, hogy itt visszafelé is én vezetek. Legalább ennyi élvezet legyen benne.
Nem sokáig jutottunk. A szembejövő autók mind jeep-ek és terepjárók voltak és elértünk egy pontra, ahol már a többiek is azt mondták, hogy állj, ennyi volt. Megfordultam, majd elindultam felfelé. Bipin már a lefelé úton kiszállt, hogy segítsen nekem, merre menjek, hogy ne érjen le a kocsi alja. Felfelé már Scottnak is ki kellett szállnia a súly miatt. Az első részen könnyen felmentem, majd jött a nehéz rész. Itt többszöri próbálkozásra és kövek átcsoportosításával tudtam csak felküzdeni a dombon a kis kocsival. A motor bőgött, a kerekek kipörögtek és hatalmas por kerekedett körülöttünk. 
Na azért csak sikerült
Szerencsénk volt, mert amint felértünk, eleredt az eső. Ha még lenn kapott volna el minket a földúton, biztos, hogy ott ragadtunk volna.
Az off-road-ozás után valami nem stimmelt a kocsival. Kettesben nem ment. Felforrt a víz is. Meg kellett állnunk egy negyed órára, hogy lehűljön, de még utána is éreztem, hogy nem úgy megy, mint azelőtt. De legalább ment. A többiek pedig megdicsértek, hogy ott feljönni azzal a kocsival, tényleg nem volt egyszerű feladat.
Légy Te az első hozzászóló: