Tervünk a napra a Sequoia National Park volt, ami nem ugyanaz, mint a Sequoia National Forest. Nekünk meg kellett volna kerülni a National Forest-et az autópályán, hogy elérjük a nemzeti parkot, de volt egy térképünk, ami egy sokkal rövidebb utat mutatott a National Forest-en keresztül. Igazán nem szeretem az autópályákat és nézegetni akartunk, ezért mi ezt az utóbbit választottuk. Később ezt nagyon-nagyon megbántuk.
Reggeli készülődés, aztán kocsiba szálltunk. Észak felé indultunk a 395-ösön visszafelé, de nem találtunk egyetlen lehajtót, egyetlen táblát sem. Elég messze kerültünk és biztosak voltunk, hogy ott már nem lesz. Visszafordultunk, hátha csak nem vettünk észre valamit. De szintén semmi tábla, semmi jelzés, egyetlen egy lehajtót találtunk. Térképet böngészve úgy döntöttünk, hogy nem lehet más, ennek kell annak lennie, hát lefordultunk és ezen az úton indultunk nyugat felé.
Az út mellett a hegyoldalban rengeteg kaktuszfa állt, de olyan 3-4 méteresek. Megálltunk, fényképezgettünk. Ekkor, ebben a korai fázisban, még nagyon élveztük ezt az elhagyatott tájat. Ahogy haladtunk, az út egyre kanyargósabb lett. A sivatagot és kaktuszokat egy idő után erdő váltotta fel.
Már órák óta vezettem és mi csak egyre mélyebbre kerültünk az erdőbe. Néha elértünk egy-egy kereszteződéshez minden útjelzés és tábla nélkül. Ilyenkor csak találomra választottunk egy utat, ami jobb állapotban volt, nyugat felé tartott vagy csak szimpatikus volt valamiért. El kell ismernem, azon kívül, hogy a kocsi iránytűjét követve nyugat felé hajtottunk, fogalmunk sem volt, merre járunk és hova fogunk kilyukadni.
Menet közben találtunk egy turistaházat, de sajnos zárva volt. A házikó előtt volt egy információs tábla, néhány térképpel. Próbáltuk kifigurázni, hogy mi is az, összevetni a mi térképünkel, de mintha az valami teljesen más tájat mutatott volna. Nem segített egyáltalán. A turistaház után nem sokkal végre láttunk egy embert, akitől útbaigazítást kértünk. Ott derült ki, hogy az út a mi térképünkön egyszerűen nem létezik, az egyenes út helyett sok kis kanyargós út vezet a National Forest-en keresztül. Elveszve nem is voltunk, inkább csak megerősített minket, hogy jó irányba megyünk.
Út közben az idő rengeteget változott. Néha vakító napsütés, néha fogvacogtató hideg. Megálltunk egy kilátópontnál, ahol a hőmérőnk 6 (!) fokot mutatott. Csak jelezném, hogy innen pár 100 km-re van Amerika legforróbb pontja, és fél nappal azelőtt még 40 fok volt éjszaka, napsütés nélkül. Itt napsütésben volt 6 fok. Hihetetlen vidék!
Talán elérhettük a National Forest tetejét, mert egy idő után csak lefelé haladtunk. A küzdelem viszont még csak innen indult. Az út rémálommá vált. Hajtűkanyarok, cikk-cakkok a hegyen lefelé, minden 50 méteren. És mindez 2 (!!!) órán keresztül. Folyamatosan kanyar, egyenes, kanyar, egyenes. Egy idő után már csak egy ritmus volt, ahogy forgattam a kormányt. Nem is csoda, mindenki rosszul lett a kocsiban. És, hogy valahogy túlvészeljék ezt az utat, inkább aludni próbáltak. Nekem persze nem volt választási lehetőségem. Vezetni kellett, de nem is lettem rosszul. Nem tudtam, annyira koncentrálnom kellett a kanyargós útra.
Végül is 6 óra alatt keresztül verekedtük magunkat a National Foresten. Sok időt vesztettünk. A Sequoia Nemzeti Park-ot délután 5 órakor értük el. A park a benne található hatalmas Sequoia fáktól, beleértve a világ legnagyobb élőlényét, a General Sherman-ről (Sherman tábornok) híres. A park a hegyekben van fenn, szóval a kacskaringózás újraindult.
Tengerszint feletti 500 méterről egészen 2500 méterig kellett felmennünk, ahol ezek a fák élnek. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy lett ismét egyre hidegebb.
Mivel elég sok időt elpocsékoltunk az autózással, nem sok idő maradt a park egyéb látnivalóira. Csak a Sherman tábornokot, ezt a 84 méter magas, 2200 éves fát akartuk látni.
Őszintén szólva én kicsit nagyobbra számítottam. Ne értsetek félre, a fa hatalmas, de igazán nem érzed a nagyságát. Megpróbálom szemléltetni, hogy milyen nagy is valójában. Magassága kb. 28 emelet magas. Kerülete 31 méter, aminek körbefogásához 20 felnőtt ember kellene. A törzs sugara 5 méter.
Aznap estére nem kellett szállást keresnünk, az ugyanis már megvolt Sára egyik rokonánál, mondjuk azt nagybácsijánál. Frank bácsi Santa Clara-ban él, San Francisco mellett, de van egy nyaralója is Groveland-ben, nem messze a Sequoia nemzeti parktól. Nem volt más dolgunk csak elautózni odáig.
Az út ismét rettentően hosszú volt és unalmas. A hegymenet újra indult, cikk-cakkoztunk össze-vissza. Itt is órákig autót se láttunk. Végül éjjel 11 órakor értünk oda Frank bácsi házához, aki nagyon melegen fogadott minket. Lefekvés előtt még beszélgettünk egy kicsit, elmesélte nekünk történetét, hogy is került Amerikába, majd nyugovóra tértünk.
A borító kép forrása: internet
Légy Te az első hozzászóló: