utazgatok.hu

Templomtúra után, visszamentünk a buszállomásra, felvettük a csomagjainkat, taxiba szálltunk, majd a határhoz vitettük magunkat. Itt az országhatár egybeesik a városhatárral. Az állomásról egy rövid, 5 perces taxiút végén egyszerűen át kell gyalogolni az egyik országból a másikba, na persze a megfelelő okmányok érvényesítésével, amiről nekem teljesen olyan érzésem volt, mintha teljesen önkéntes alapon működne.
A procedúra egyébként abból áll, hogy először a kolumbiai oldalon kell „kijelentkezni”, pecsétet kapni az útleveledbe, ezzel igazolva, hogy elhagyod az országot, majd átgyalogolsz a pár száz méterre levő ecuadori oldalra, ahol meg a beléptetés történik, pecsétet kapsz az útleveledbe.

[googlemap src=”http://maps.google.com/maps?f=q&source=s_q&hl=hu&geocode=&q=ipiales&ie=UTF8&hq=&hnear=Ipiales,+Narino,+Kolumbia&z=9&ll=0.821762,-77.641678&output=embed”]

De ez persze csak az elmélet. Történt ugyanis, hogy az én kolumbiai vízumom lejárt december 31-én. Aznap pedig már január 2-a volt. Ezt tudtam is, de nagyon nem izgatott a dolog, gondoltam majd valahogy kidumálom, vagy maximum fizetek pár pesot. 1-2 napról van szó, ez úgy se számít. De kiderült, hogy nagyon is számít.

Négyünk közül én voltam az utolsó a sorban. Mindenki szépen megkapta a maga kis pecsétjét, aztán én következtem. Amikor a csávó már 2 perce nézegette az útlevelemet, meg a szomszédjának mutogatta, már gondoltam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Mondja is, hogy ez bizony lejárt. Erre én elkezdtem azt a játékot játszani, hogy beszéltem a bogotai DAS-sal (Departamento Administrativo de Seguridad – Államvédelmi hivatal) és hogy ők mondták, hogy 1-2 nap nem számít és ezért nem kell hosszabbítást kérnem. De a határőr csak nem hagyta magát.

Határőr: – Vissza kell menni a DAS-ba.
Én: – A DAS-ba, de hova? – Megijedtem, hogy vissza akar küldeni Bogotá-ba vagy Pasto-ba.
Határőr: – Csak ide Ipiales-be és be kell fizetnie a büntetést.
Én: – Büntetést? És az mennyi?
Határőr: – 230.000 Peso. (kb. 23.000 Ft)

Ekkor már Chris is odajött mellém és próbált a határőrre hatni, hogy csak nyomja bele azt a pecsétet és mi már itt sem vagyunk, meg hogy különben is, telefonban ezt mondták, azért nem kértünk kiegészítést. De csak nem.

Elindultunk visszafelé és már 100 méterre voltunk, amikor a csávó kiabál és fut utánunk. Hogy valamit még elfelejtett. Felcsillant a remény. Kicsit furcsa is volt, mert így már kívül voltunk a határőr bódén és arra gondoltam, hogy biztos csak pénzt akar. De nem. Visszaadta az útlevelet, hogy mégse jó. De ekkor még megkérdeztük, hogy nem lehet-e esetleg máshogy elintézni a dolgot, de a csávó csak rázta a fejét.

Határőr: – Vissza kell menni a DAS-ba!!!

Fogtunk hát egy taxit és visszamentünk a DAS-hoz. Először az ajtóban álló gépfegyveres biztonsági őrnek kellett elmondanom az egész dolgot. Azt mondta, várjak kinn az épület előtt. Kis idő múlva jött egy másik emberke, aki ott a ház előtt intézkedett, meg magyarázott mindenkinek. Neki is előadtam a dolgot. De már vissza is kérdezett: – Kivel is beszélt Bogotában?
Én: – Húúú, hát én arra már nem emlékszem.
DAS figura: – És mikor pontosan?
Én: – Húúú, hát valamikor karácsony előtt.

És miközben kérdezgetett, már fogta is a telefont, hogy akkor felhívjuk Bogotá-t és megkérdezzük, hogy erről ők mit tudnak. Hát, mondhatom, gondoltam szép dolgokat magamban, de ha már egyszer elkezdtem, akkor már maradok ennél a „mesénél”.

A telefonbeszélgetés le is zajlott, de persze ők erről mit sem tudtak.
Közben mondom a hapsinak, hogy valahogy próbáljon már segíteni, nagyon nem akarok kifizetni ennyi pénzt, stb… Erre: – Áhh, de hát maguknak úgyis annyi pénzük van.

Csak így! Hogy külföldi, utazgatok, biztos tele vagyok lóvéval. Felvilágosítottam, hogy ez bizony nem így van, mert diák vagyok (diák vízummal) és hogy mióta spórolgattam erre a kis utazásra, bla-bla-bla…
Ment a huzavona egy ideig, míg ki nem derült, hogy nem is ő a döntéshozó és egyébként is ebéd van, és majd jöjjünk vissza délután 2-kor és akkor majd kitalálunk valamit, ja és hogy biztos nem lesz baj, majd megoldódik. Tényleg nagyon rendes volt. Sőt, még egy helyi étteremhez is elvezetett minket, ahol ajánlotta, hogy ebédelhetünk egy jót.

kolumbiai étterem kínálat

Délután 2-re visszamentünk a DAS-hoz, ahol azt mondták, jöjjünk vissza 3-ra. Újabb várakozás.
Háromkor ismét megjelentünk, majd a folyamatos „nyugalom, már úton van”, „már nem kell sokat várni” nyugtatgatásokkal még vagy fél órát vártunk, mire végre megjött az emberünk. Ahogy odaért, csak annyit mondott, hogy kövessem. Föl alá rohangált az épületben, szobába be, szobából ki, én meg csak loholtam a nyomában és próbáltam elmondani, hogy miről is van szó. Néha visszakérdezett, de mintha a válasz már nem is érdekelné, rohant is tovább. Közben egy ponton az útlevelemet is elkérte, majd az egyik szobánál annyit mondott, hogy itt várjak. 2 perc sem telt bele, újra megjelent, kezembe nyomta az útlevelemet és ennyit mondott: – Menjenek vissza és mondják meg, hogy Señor Ospina-val beszéltek.

Amilyen gyorsan ezt elmondta, már el is tűnt. Hát ennyi?!?!? Vissza a határra, sorban állás, majd hirtelen megint ugyanaz a határőr előtt álltam, mint pár órával azelőtt.
– Señor Ospinaval beszéltünk és azt mondta minden rendben van.
Határőr: – Ja, hogy Señor Ospina?!?! Hát akkor minden rendben!

Megkaptam a pecsétemet és már mehettünk is. Señor Ospina neve pedig örökre bevésődött az emlékezetembe.

Megkönnyebbülve gyalogoltunk át az ecuador-i oldalra. Jó kedvem volt. Most spóroltam 23 ezer forintot.
Jó kedvünk volt és viccelődtünk. Egész addig, amíg át nem értünk és meg nem láttuk az ecuadori belépésnél a sort. Kb. 100 ember csak az épületen kívül, kígyózva a falak mellett. Na – gondolom – ez csak nem a mi sorunk, biztos van egy külön rész külföldieknek, hátizsákosoknak, akárkinek, ami ránk is vonatkozik. De nem volt!!! Csak ez a ránézésre is 3 órásnak kinéző sor, amiből végül 5 (!!!) órás sorbanállás lett. 5 óra! Ennyit vártunk egy pecsétért, hogy beléphessünk Ecuador-ba.

kolumbiai ebéd

Egyszerűen érthetetlen volt, egészen addig, míg végre be nem jutottunk az épületbe. Ez még a dél-amerikai lassúsághoz és tököléshez képest is durva volt. 4-5 határőr intézte a papírmunkát, akik minden utazó után felváltva elmentek hátra valamiért, majd pár perc múlva jöttek vissza. Nem úgy látszott, mintha bármit is csináltak volna, inkább csak mászkáltak, beszélgettek, röhögcséltek. Volt egy csávó, akit így konkrétan is figyeltünk, hogy mit is csinál. 3 percen keresztül ott ült a székében, csak úgy nézegetett körbe, a falakat, a plafont, majd végre, amikor megunta szólította a következőt. De a legrosszabb még ekkor következett. Számítógépre vitték az adatokat. Hát, egy betanított majom előbb megtalálta volna a billentyűket. Egy ujjal, betűről betűre, de úgy, mintha minden leütés után az összes billentyű összekeveredne és újra meg kell keresni minden egyes betűt. És így név, születési idő, családi állapot, foglalkozás, stb…

Mire végre megkaptuk a pecsétünket, már rég beesteledett. Ekkor már kezdett a csapat szétesni. A tervek szerint még busszal Quito-ig akartunk menni és csak ott aludni. De ekkor már nagyon úgy nézett ki, hogy ebből semmi nem lesz, és inkább ott alszunk valahol a határ melletti kisvárosban.

Az egyik ok a fáradtság volt, a másik pedig, hogy egész nap, mindenkitől csak azt hallottunk, hogy Quito
milyen veszélyes. Várakozás közben több emberrel is beszélgetésbe elegyedtünk. Többen mondták is, hogy semmi esetre ne utazzunk éjszaka, sőt az éjszakai érkezés is veszélyes lehet. Engem ez nagyon nem érdekelt, hallottam már elégszer ezt Kolumbiában.