utazgatok.hu

Reggel 8.30-ra volt hirdetve az indulás. Én már 8 órakor ott voltam az irodánál, mondanom sem kell, 8.30-kor a csapat több, mint fele még NEM volt ott. De hát ilyen ez a dél-amerikai hozzáállás. 10.30-kor azért végre el tudtunk indulni.

Csapatunk tagjai: egy kolumbiai pár, egy francia pár, egy kolumbiai csaj a svájci barátjával, egy svéd csaj, egy holland srác, egy német srác, a maradék pedig ausztrál, angol és amerikai. Plusz ehhez jött még a két túravezető és a két sofőr.

A túra egy jó 2-3 órás autózással kezdődött. Először kb. 1 óra, amíg elértünk Santa Marta belvárosából a Sierra Nevada bejáratához, egy katonai ellenőrzőponthoz, ahova már csak engedéllyel lehet belépni. Belépés előtt mindenkit kiszállíttattak és a kocsikat tüzetesen átkutatták.

Katonai ellenőrzés

Na, és akkor onnan jött a kemény menet. Igazi off-roadozás. Egyszer el is akadtunk a sárban, ahonnan nekünk kellett kitolni a kocsit. Én papucsban voltam, ahogy kiléptem a kocsiból azzal a mozdulattal bokáig süllyedtem a sárba. Na, szépen indul, mondhatom.

A sárban elakadt kocsink

Jól kezdődik számomra a túra

Útközben elkezdődött a sztorizgatás, mindenki elmesélte a maga kis történetét, hogy keveredett ide, merre megy tovább, stb… Azért hihetetlen, hogy hány ilyen fiatal van, aki csak úgy gondol egyet és utazgat 4-5, de akár 9-10 hónapot a világban. A társaság nagy része éppen egy ilyen fél-egy éves világ- vagy Dél-Amerika körüli úton volt. A holland srác például akkor fejezte be az egyetemet és még munkába állás előtt világkörüli útra indult. Vagy ott volt a svéd lány, aki kb. 1 évet dolgozott otthon és abból a pénzből, amit egy év alatt félrerakott, fél évet Argentínában tanult spanyol suliban, most pedig, miután már beszél spanyolul, egy újabb fél év alatt körbeutazza Dél-Amerikát. Volt egy a többiekhez képest idősebb lány is, Ausztrál, már 30 felett, ő például évekig spórolt erre az útra, majd amikor meglett a kívánt összeg felmondott a munkahelyén és elindult a nagyvilágba. De ő aztán úgy indult el, hogy mindent megnéz és nem spórol semmin. Akkor már megjárta például az Antarktiszt is, ahol egy 2 hetes túra olyan 1 millió forintba kerül. Azért én is jártam már 1-2 helyen a világban, de őket hallgatva csak irigykedtem és azon gondolkoztam, vajon hány egyetemista engedheti meg magának, hogy munkába állás előtt világkörüli útra induljon.

Közben a Jeepekkel felértünk egy kis faluba, ahol egy laza szendvicses ebédet prezentáltak nekünk vezetőink, majd kaja után onnan indult el az igazi gyalogtúránk.

A faluban találkoztunk egyébként az első indián őslakókkal. Legtöbbje mezítláb, egy-kettő gumicsizmában, furcsa, saját készítésű “egyen” ruhájukban. Nagyon alacsonyak voltak, az arcvonásaik pedig nagyon finomak, és egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hány évesek lehetnek. Kb. 8-tól lehettek akár 30 évesig bármennyi idősek. De valahogy azért azt gondoltuk, hogy ők bizony elég fiatalok. Volt ott egy gyerek, olyan 6-7 éves lehetett. Kisbabával volt, amit egy vászon lepedőbe csavarva vitt, amit összekötve, megcsomózva átbújtatott a fején és a nyakán tartva a kisbabát, mint egy kis hátizsák, a hátán hordta. Érdekes látvány volt.

Tayrona indián

Indulás előtt sokat gondolkodtam a túra felszerelésemen. Kis kutatómunkát végezve úgy döntöttem, hogy szandálban fogok nekivágni. A faluból indulva 20 perc múlva ki is derült, hogy ez jó ötlet volt. Ugyanis a 6 nap alatt folyamatosan patakokon, folyókon keltünk át, sőt néha még benne is kellett gyalogolni. Nekem volt a legegyszerűbb. Én csak átgázoltam mindenen. De aztán volt olyan, aki attól félve, hogy vizes lesz a cipője, minden egyes átkelésnél: cipő le, mezítláb át a folyón, utána cipő vissza és séta tovább. Valaki csak cipőben, keresztül mindenen, de utána abban a vizes cipőben cuppogott egész nap. Tehát az ötlet alapvetően jó volt, leszámítva azt, hogy a szandált én kifejezetten arra a túrára vettem és nem számoltam azzal, hogy az esetleg feltörheti a lábamat.

Átkelés

Az első napi gyaloglás egy kb. 3 órás út volt, legnagyobb része meredek dombon felfelé. A csapat szépen szét is szakadt. A közös holmit, ételt szamarak vitték.

Az út mellett folyamatosan katonák vigyáztak ránk. Fiatalok, kb. 16-18 évesek lehettek. Ekkor derült ki, hogy a befizetett pénz fele nekik ment, mint “védelmi pénz”. Ott ők azt mondták, hogy ők a kolumbiai kormány hadserege. Ez nekem akkor nem igazán volt tiszta, hogy akkor nekik miért is kell fizetnünk? Csak jóval később, Bogotában derült ki számomra egy politológus lánnyal beszélgetve, hogy bizony ők nem a kolumbiai kormány katonái voltak, hanem paramilitáris csapatok. Meg, hogy nekem elment az eszem, hogy egyáltalán oda el mertem menni, mert az még mindig vörös zóna, vagyis, aktív gerillaaktivitás van, mert ahol koka bokor van, ott gerillák is vannak.

Az első táborunk egy kis folyó mellett volt egy kis völgyben. Pár helyi farmer lakott ott, még áram sem volt. Volt viszont egy kis bolt, ahol sört és üdítőt árultak nekünk. A szállásunk: – nehéz megfogalmazni – falábakon fatető. Az ágyak pedig függőágyak, szúnyoghálóval. Fürdés a folyóban, amit valahogy a jéghideg víz miatt senki nem erőltetett. Pedig ennél már csak hidegebb lesz, ahogy haladunk egyre feljebb. Míg mi tisztálkodtunk, vezetőink vacsorát készítettek, majd míg mi vacsoráztunk ők függőágy, szúnyogháló felkötözéssel bíbelődtek. Vacsi után még beszélgetett egy kicsit a társaság, de szép lassan mindenki inkább aludni tért. Nem lehetett késő, de a nagy sötétben és villany hiányában nem volt sok más opció.

Szállásunk, a függőágyak

Itt még boldogan a függőágyban

A túravezetőnk vacsorát főz

Vacsora

A vacsora a várakozásaimmal ellenkezőleg nagyon finom volt. Viszont az alvással akadtak gondjaim. Előtte ugyanis soha nem kellett egy egész éjszakát függőágyban aludnom. Mozogni nem tudsz és gyakorlatilag minden zavar. Őszintén, nem is tudom, hogy tudtam elaludni.