utazgatok.hu

II. Nap

Másnap reggel 6.30-kor ébresztő, reggeli, tisztálkodás, majd indulás. Az aznapi programhoz tartozott egy Cogi indián falu megtekintése. Nem tudom, engem annyira nem nyűgözött le. Vályogból készült ház, nádtetővel + rengeteg gyerek, akik mind oda-odarohantak hozzánk és édességet kéregettek. Most már kiderült számomra, hogyha valaki bárhogy kedveskedni szeretne nekik, akkor annak az édesség a módja. Nálam sajnos nem volt.

Cogi indián falu

Az esőerdő

Dzsungel túra

Az aznapi gyaloglást én kevésnek éreztem. Délre már a második táborhelyen voltunk. Igaz, ez már nehezebb volt, mint a tegnapi túra, de akkor is kevésnek tartottam. Emlékszem, amikor beértünk elsőként a táborba, nekem eszembe se jutott, hogy az lenne az aznapra betervezett táv. Időpocsékolásnak éreztem. Főleg úgy, hogy az egész délután semmittevéssel telt. Először ebéd, majd vacsora, eleredt az eső, mi pedig elkezdtünk kártyázni, csakhogy valahogy teljen az idő.

II. táborhelyünk

Konyhai higiénia

Éjszaka is esett. Ezt csak azért tudom, mert nem sokat sikerült aludnom. Lefekvés után ugyanis hirtelen iszonyatos hasgörcsre ébredtem. Ahogy tudatosult bennem a hasgörcs, hirtelen egy még nemkívánatosabb érzés tört rám: hányinger. Kipattantam a hálózsákból és már jött is. Kitettem a taccsot. Majd jött a következő inger, hasmenés. És az volt a legrosszabb benne, mert a hasmenést egy olyan erdei budin kellett átvészelnem, ami gyakorlatilag egy vizes vödröt jelentett, egy olyan mocskos műanyag függönnyel elválasztott kis bódéban, ami mindenféle pókoktól és egyéb, csak a Discovery Channel-en látott trópusi bogaraktól hemzsegett. Szakad az eső, egyik kezedben egy pislákoló zseblámpa, másik kezeddel próbálsz valahogy kapaszkodni, ahogy egyensúlyozol a pottyantó felett, miközben görcsöl a hasad és nem tudod, hogy a következő az megint hányás vagy most éppen hasmenés lesz. Egyetlen egy dolog nyújtott „vigaszt”, mégpedig az, amikor meghallottam, hogy a szomszédban egy sorstársam hasonlóan fájdalmas hangokat hallat. A tudat, hogy nem vagyok egyedül furcsa mód kicsit enyhítette a szenvedésemet.

A WC-n ülve, szidtam magamat, hogy egyáltalán miért jut nekem ilyen eszembe, miért nem maradtam otthon, ahol most is a kényelmes ágyikómban aludhatnék. Viszont most, ahogy írom ezeket a sorokat, már szépülnek az emlékek és ha lehetne, ugyanúgy belevágnék.

III. Nap

Reggel, ébredés után kiderült, hogy kb. a csapat felének volt hasonlóan bajos éjszakája. Valahogy a vezetőinket hibáztattam, mintha a higiéniát nem tartották volna be úgy, ahogy azt kellett volna. De mit lehetett volna tenni? Semmit. Inkább próbáltam összeszedni magam az aznapi, egyébként az egész túra legkeményebb gyaloglására. Az előző két napon rendre az elsők között értem be. Most sem akartam lemaradni, viszont éreztem, hogy sokkal gyengébb vagyok.

A zöld erdő

Az aznapi kemény túra még jobban szétrázta a csapatot, mint azelőtt, de én tartottam a tempót az első bollyal. Szép napos időnk volt, reggelre az eső teljesen elállt. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy változott a növényzet is, egyre több inda, egyre nagyobb trópusi levelekkel. A páratartalom is megnőtt. Most visszagondolva, szerintem a táj szépsége adott erőt. Gyönyörű táj volt! Azok a hegyek, azok a felhők és az a buja méregzöld növényzet. Tényleg olyan, mint egy trópusi esőerdőben.

Folyó átkelés

A túra alatt többször kellett nemcsak, hogy patakokon átgázolni, de azokban menni is. Pont mielőtt elértük volna az elveszett városhoz felvezető lépcsősor alját, derékig kellett a patakban gyalogolnunk. Majd elértünk a ponthoz, ami szinte észrevehetetlen. A mederből kikászálódva, pár méteres magasságba kellett kissé felkúszni, hogy ténylegesen el tudj indulni a lépcsőkön felfelé.

Itt indulnak a lépcsők

Nekiindulunk a lépcsőknek

1.200 kőlépcsőfok, mohával benőve, nedvesen, síkosan, meredeken felfelé. Durva volt. A legkeményebb része a túrának. Csak akkor még nem tudtuk, hogy lefele jönni majd még nehezebb lesz, mint felfelé.

A csúszós lépcsők

Egy kis pihenő a lépcsőkön

Furcsa érzés, ott a sűrű dzsungel közepén egy ókori lépcsősoron gyalogolni, gondolva arra, hogy mennyi ideje építhették és kik is használhatták eredetileg. Ilyen és hasonló dolgokon gondolkodva másztam egyre feljebb, míg néha-néha kis kőteraszokra jutottam, amikből pedig további lépcsősorok indultak még magasabbra, míg egyszer csak felértünk a város legmagasabb pontjáig, a főteraszig, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a környező hegyekre. Innen még kb. 5 percet kellett gyalogolnunk a mi kis faházunkba, ahol végre lecuccolhattunk, megfürödhettünk jéghideg folyóvízben és tiszta ruhába öltözhettünk. Érdekesség, hogy ugyanabban a fa-házikóban aludtunk, ahonnan pár éve a gerillák elrabolták a turistákat. (Több iroda is szervez túrát és mindegyiknek megvan a maga faháza.)

Az A faház