utazgatok.hu

Összesen 3 napot töltöttünk Tokióban, amire azt kell, hogy mondjam, hogy egy ilyen rövid nyaralás alatt elég is. Főleg úgy, hogy számtalan, szinte kötelező Tokión kívüli látnivaló van még.

Shibuya

Első esténken szerettem volna valami igazán ikonikus helyet megnézni, amit meglátva tényleg azt fogom mondani, hogy „igen, megérkeztünk, itt vagyunk Tokióban”. Ez a hely pedig nem más lett, mint a Shibuya kereszteződés (Shibuya crossing), ami a világ legforgalmasabb gyalogos átkelőhelye. Nem összetévesztendő a Shinjuku-val – ami a világ legforgalmasabb közlekedési csomópontja – és bár az előzőn kevesebb ember halad át, mégis látványosabb, mert az a hatalmas embertömeg koncentráltan egy kereszteződésen megy át, kb. 100.000 ember óránként.
Ha a nevet nem is ismeritek, magát a kereszteződést már biztosan láttátok. Az egyedi az benne, hogy itt a gyalogosok a zöldet nem oldalanként kapják, hanem telezöldként, egyszerre minden irányba, így lepve el több száz (ezer) járókelő azt az egyetlen kereszteződést.

Élőben a kereszteződéshez érve az élmény még durvább, mint ahogy azt vártuk. Még Laci barátomat is elvarázsolta a dolog, pedig ő, ha rajta múlott volna, meg se akarta volna nézni, mert, hogy mi olyan különleges abban, hogy ott egy csomó ember. Hát aztán megláttuk. Mert ez nem csak egy kereszteződés és nem csak annyi, hogy sokan vannak.
Az egész dologban van valami izgalmas, valami bizsergető. Ahogy ott állsz és vársz, és ahogy egyre többen lesznek körülötted. Ahogy átnézel a kereszteződésen farkasszemet nézve azzal a hatalmas tömeggel, mintha csak csatába indulnál velük. Az autók közben pirosat kapnak. Egy-ketten már lépegetnek, már indulnának. Mintha csak egy verseny lenne, ahol az egész tömeg a pisztoly dörrenésére vár. Szinte lelassul és elcsendesedik minden. Már nem hallod a város zaját sem. Csak a lámpát nézed, és a zöldet várod. Aztán hirtelen zöldre vált és megindul mindenki. A versenyből kuszaság lesz, ahogy az a hatalmas embertömeg megindul keresztül kasul mindenen. Nincs irány, nincs szabály. Mindenki csak megy a maga feje után, ami kívülről tényleg úgy látszik, mint egy hatalmas hangyaboly.

A tömeggel átkelés után szinte kötelező megnézni az egészet felülről is. Erre a legjobb hely a sarki Starbucks, aminek hatalmas üvegablakaiból tökéletes kilátás nyílik a kereszteződésre. Ahogy az várható is, szabad helyet találni szinte lehetetlen. Mi egyszerűen csak odaálltunk egy asztal mögé és onnan néztünk a kereszteződést.

Tökéletes kilátás a Starbucks emeletéről

Miután eleget bámultuk az átkelő tömeget, elindultunk felfedezni magát a városrészt is. A negyed elsősorban a trendi fiatalok körében közkedvelt, hatalmas bevásárlóközpontokkal, rengeteg étteremmel, márkaboltokkal és ruhaüzletekkel. Ez utóbbiak minket nem nagyon hoztak lázba, az éttermek is csak egy kiadós sushi vacsora erejéig (erről később).

Sétálgatni mégis érdemes a negyedben, mert remek lehetőséget nyújt a tokiói fiatalok megfigyelésére. És nem csak a ruházatukat vagy frizurájukat, hanem beteges játékszenvedélyüket is.

Ahogy ide-oda bóklásztunk, véletlenül bekeveredtünk egy több emeletes videojáték komplexbe, amiről elsőre nem is sejtettük, hogy valójában mi is az. Az épület kívülről inkább valami raktárnak vagy parkolóháznak nézett ki, a maga jellegtelen külsejével. Teljesen más volt, mint a környező nagy bevásárlóközpontok épületei. A nyitott földszinten belépve először a kevésbé addiktív játékok voltak. A legegyszerűbben ezeket úgy tudom leírni, mint azok a régi, főleg Balaton parton népszerű dobozos játékok, amiből egy gombokkal irányított kar segítségével kellett a plüssmackókat kibányászni. Na, itt az első szint ilyenekkel volt tele. A helyiek, meg mint valami megszállottak, ott centizgettek, méregettek, meg szórták be a pénz, amíg ki nem szedték az áhított ajándéktárgyukat. És, hogy mi is volt az? Hülye, gagyi kis manga figurák. De ezek a japánok, mintha magát a Szent Grált találták volna meg, úgy örültek neki.

Az igazi hard-core játékok a felsőbb szinteken következtek, ahol a helyi, főleg fiatalok a játékba feledkezve lövöldöztek, ugráltak, gombokat nyomogattak, karokat rángattak, vagy csinálták, amit az adott játék megkívánt. Az ijesztő az volt, hogy ezek a fiatalok mennyire bele voltak feledkezve azokba a játékokba, és ahogy szinte már zombiszerűen, a külvilágot teljesen kizárva játszottak. A hangulatot még fokozta a félhomály, a játékok villogó fénye és hangja, és amitől itthon már teljesen elszoktunk, a sűrű cigi füst.

Sushi élmény #1 – robotpincéres sushi étterem
Első esténken mi mást is akarhattunk vacsorára, mint egy jó ki sushit. Szerencsénk volt, kb. pár perc bóklászás után be is keveredtünk egy önkiszolgáló sushi étterembe (Genki Sushi) közel a Shibuya kereszteződéshez. Belül a körbeülhető asztalok helyett csak egy körbefutó pult volt, ahol egymás mellé kis forgó székekre lehetett ülni. Előtted az asztalon a sushihoz szükséges kellékek, fejmagasságban pedig egy rögzített tablet várt, rajta az étterem menüjével. Miután a tableten összeraktad a rendelésed és elküldted, az elkészült ételeket egy a pult belső felén végigfutó sínen küldték ki, de úgy, hogy a tálca pont az előtt állt meg, aki azt rendelte. Tableten klikkeltél, pár perc múlva már érkezett is az étel. Amikor jól laktunk, csak megnyomtuk a fizetés gombot, amire egy pincér lerakta elénk a kinyomtatott számlát.

Első estére ennél tökéletesebb éttermi élményt nem is kívánhattunk volna. A rendelés egyszerű volt és zökkenőmentes. Nem kellett attól félni, hogy rendelés után mit is kapunk, vagy hogy nem értettek-e valamit félre. A sushi fantasztikusan finom volt. Ki tudtunk próbálni több dolgot is, ha pedig valami ízlett, akkor rendeltünk még belőle. És mindez kb. 2.500 forintért fejenként.

Genki Sushi a tripadvisoron

Kérem a számlát!

Tokió éjszakai élete

Természetesen nem hagyhattuk ki Tokió éjszakai életének felfedezését sem. Azt már sajnos előre tudtuk, hogy az éjszakai életből mi csak a felszínt fogjuk látni. Az igazi, autentikus szórakozási lehetőségek sajnos rejtve maradnak a kíváncsi turista szemek elöl, így aki olyan tervekkel indul, hogy meztelen szűz nőről sushit enni, az nagy valószínűséggel csalódni fog.
Nekünk külföldiként, nulla japán nyelvtudással, mélyebb japán barátságok híján maradt az angol nyelven is elérhető szórakozási lehetőségek, amivel nem is volt semmi baj, csak hát mi általában pont a nem ilyeneket keressük. Az az egyetlen dolog nyugtatott ezzel kapcsolatban, hogy nem csak hogy rejtve vannak az ilyen helyek, de ha még mondjuk egy sok éve az országban élő és japánul kitűnően beszélő külföldi tudomást szerez egy ilyen, attól még ő előtte is zárva maradnak, mert külföldieket egyszerűen be sem engednek.

A buli esténket egy kis otthonról hozott hazaival kezdtük. A beimportált mennyiséget kicsit elszámoltuk, így a maradékot egy hajléktalannak adtuk az egyik metró megállóban. Így utólag visszagondolva az egész út alatt nem láttunk egy hajléktalant sem, akkor aznap este a kezünkben a pálinkával mégis belefutottunk egybe. Szerencséje volt. Bár megnéztem volna az arcát, amikor először belekortyol a jó kis magyar házi pálinkába.

Az estét a Kabukicho negyedben kezdtük, ami Tokióban a piros lámpás buli negyed. Sokáig nem maradtunk, elég gyorsan elment tőle a kedvünk, miután minden sarkon afrikai bevándorlók próbáltak valami kétes helyre beinvitálni minket, aminél kevésbé autentikusabb dolgot már el se tudok képzelni. Helyette inkább visszamentünk a Shibuyába, ahol korábban még interneten kinéztünk egy-két helyet. Az este nagyon jól sikerült. Voltunk több bárban, találkoztunk és beszélgettünk helyiekkel és külföldiekkel is, sőt állítólag én a buli tetőpontján még valami jakuzákkal is leálltam beszélgetni, akik ránézésre nagyon nem, a valóságban viszont annál kedvesebbek és barátságosak voltak.

Kabukicho bejárata

Az estéről emlékezetes marad még a világ legvékonyabb bárja (az elnevezés nem hivatalos, de valószínű meg is kapná). Több emeletes, belül bárpulttal, székekkel és mindennel, ami csak egy normális bárban megtalálható. Annyi különbséggel, hogy ennek a bárnak az alaprajza egy háromszög. Belépve pedig a tér a bár hátulja felé szűkül.

Az egy ajtó széles PUZZLE bár

A buliról publikusan csak annyit, hogy nagyon jól sikerült, ami abból is látszik, hogy reggel 7 órakor értünk vissz a szállásunkra.