utazgatok.hu

A Connaught tér és környéke

A Connaught tér egy minőségi váltás volt. Nyugati márkák, üzletek: Levi’s, Adidas, Nike… tiszta Váci utca. Innentől aznap már nem is zaklatott senki bennünket. A tér környékén még volt pár gyenge próbálkozás, de ahogy látták, hogy nem vagyunk nyitottak rá, odébb is álltak.

Vagy lehet hogy már érezték, hogy nem szabad tovább húzni a cérnát nálunk.

Turbános indiaiak feleségeikkel a Connaught téren

A tér közepén volt egy nagy füves park, ami még nagyobb felüdülés volt. Itt láttunk először fiatalabb lányokat, sőt párokat kézen fogva. Ezidáig a nemek megoszlása kb. kilenc az egyhez lehetett a férfiak javára úgy, hogy az a maradék 10% csakis idősebb családanyákat jelentett.
A parkban mi is megpihentünk egy kicsit. Lefeküdtünk a fűbe és a nagy izgalomra ittunk pár korty jó kis hazait.

A pihenés után jöhetett is a jól megérdemelt ebéd. Az ugye alapszabály volt nálunk, hogy csakis biztonságos, külföldiekre szakosodott helyeken eszünk az esetleges gyomorrontások és fertőzések elkerülése végett.
Találtunk is egy ilyen éttermet az egyik közeli guest-house tetőteraszán. Általában ez igaz volt az egész utunkra, hogy ilyen éttermeket a hotelek tetején találtunk.

Kilátás a Connaught térre

A kaja minden szempontból brutál volt. Egyrészt brutál finom, másrészt brutál drága. Mármint indiai értelemben, mert simán itthoni, éttermi szintűek voltak. Viszont bőven megérte a tudatot, hogy biztonsággal megehettük.

Első igazi indiai ebédünk

Bár, ez ebben az esetben pont nem volt így igaz. Annyira finom volt minden, hogy véletlenül bekaptam egy díszítésre használt zöldséget is, amire, miután lenyeltem a többiek azt mondták, hogy ezt nem kellett volna. Mondom, jókor szóltok, miért nem akkor mondtátok, amikor a számba akartam venni. Erre rá fél óra múlva már kezdett is kavarogni a gyomrom. Na, szép – gondoltam. Még 24 órája sem vagyunk Indiában, nekem már sikerült is benyalnom valamit!?

Azt tudtuk, hogy Delhiben van metró, a térképen pedig azt láttuk, hogy az egyik metróvonal pont arról a térről vezet vissza a mi hotelünkhöz. Tökéletes, gondoltuk, így legalább a helyi metrót is ki tudjuk próbálni.
Maga a metró egészen modern volt. A furcsaság talán annyi volt benne, hogy a bejáratnál, még a beléptető rendszer előtt volt egy külön, a repterekről is ismert biztonsági ellenőrzés. Csomagok az átvilágítóba, fém tárgyak a szalagra, az utasok pedig a fémdetektoros kapun keresztül léphettek be. Komolyabb ellenőrzés volt ott, mint jó pár reptéren, ahol jártam.

Ahogy leértünk a metróba és megéreztem a meleget, egyre jobban kezdtem rosszul lenni. Mély levegőket vettem, hogy nem lesz baj, csak pár megálló, kibírom. Aztán begurult a mi szerelvényünk, ami csurig volt emberekkel. Észrevettük, hogy van pár kocsi, amin viszont jóval kevesebben vannak, de ahogy megpróbáltunk oda felszállni, egyből ránk kiabáltak, hogy az csak nőknek van, így oda nem szállhattunk fel. Maradt a tömött férfivagon. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy milyen szag van egy tömött indiai metrókocsin. Ekkor már nem csak a gyomrom émelygett, hanem konkrétan hányingerem is volt. Körbenéztem és minden szempár minket bámult. Én pedig éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok. Fogalmam sincs, hogy hogy csináltam, de folyamatosan azt mondogattam, itt nem hányhatok. Őszintén nem is tudtam volna, maximum a mellettem álló mellkasára vagy vállára. Hátat fordítottam nekik és csak kifelé bámultam és azt mondogattam magamban, hogy jól vagyok. Jól vagyok! JÓL VAGYOK!

Máig nem tudom hogyan, de kibírtam. Csak arra gondoltam, hogy hadd szálljak le és ott már történhet akármi. Aztán valahogy nem is lett semmi. Ahogy leszálltunk és kiléptünk a szabad levegőre a hányingerem el is múlt. Onnan a hotelünk meg már csak pár perc volt, ahol villámgyorsan bekaptam 2-3 szem gyógyszert. Leöblítettem 3-4 nagy korty Jägerrel és pálinkával, hogy teljesen kicsináljam azokat a fránya baktériumokat. Jelentem, sikerült! Valami csoda folytán 1 óra múlva már teljesen jól is voltam. Innen is köszönöm utólag Csabának, a gyógyszerészünknek a szakszerű kezelést.

Delhi akkor ennyi volt számunkra. Pakoltunk és indultunk is ki a reptérre, hogy egy belföldi járattal átrepüljünk Váránasziba, a Gangesz partjára.

Hajléktalan, koldus, szipuzó gyerekek

Ennek a cikknek a végére hagytam még ezt a szomorú élményt, ami nem biztos, hogy mindenki számára könnyen befogadható.

Még a Connaught tér környékén történt, ahol annak ellenére, hogy az sokkal európaibb volt és nyoma sem volt a nyomornak, rengeteg hajléktalan fiatal gyereket láttunk. Fényes nappal, kora délután ezek a 5-8-10 éves gyerekek ott szipuztak egy-egy csoportban mindenki szeme láttára. A helyiek mintha észre sem vették volna őket. Többen közülük már kiütötték magukat és ott aludtak, ahol éppen érte őket a fáradtság, nem ritkán a betonon vagy a lépcsőn.
Ami ennél is szomorúbb volt, amikor egy fiatal családot láttunk – azt, hogy az ő gyerekük volt, azt csak feltételeztük – úgy, hogy a gyermekük összecsinált fenékkel csúszott végig az aszfalton, miközben ők bódult állapotig szívták magukat. A szegény kisgyerek a tömött járda közepén a járókelők között, a földön ült vagy kúszott, mégis, senki rá sem hederített. Szörnyű látvány volt. Gondolkodtunk, hogy hogyan lehetne segíteni rajtuk, de sajnos nem jutott semmi jó dolog az eszünkbe.

Borítókép forrása: internet.