utazgatok.hu

Morbidul hangzik vagy sem, de Váránaszival kapcsolatban minket majdhogynem csakis azok a halottégetési rituálék érdekeltek, amiket ott, a Gangesz partján testközelből lehet megszemlélni. Előre nem tudtuk, hogy ez pontosan mit is jelent, hogy milyen érzést fog kiváltani belőlünk, hogy morálisan mit szólunk hozzá, de az alapvető emberi kíváncsiságunkat mindenképpen felkeltette.

A városban a halottégetés egy konkrét ponton, az úgynevezett Marnikarnika ghat-on végzik. A ghat egy általános elnevezés, amit Váránasziban a folyóparti lépcsőkre használnak. A városban van is belőle közel 100, mindegyik saját névvel. A legtöbb közülük teljesen sima lépcsősor, ahova az emberek fürdeni, mosni, vagy megtisztulni járnak, ám van pár, mint például az előbb említett halottégető ghat, amik speciális funckiókkal bírnak.

Nagymosás a Gangeszbe ömlő csatorna vízében

Ilyen még a Dashashwamedh ghat is, a város legősibb, legszentebb ghat-ja, ahol esténként hatalmas tömeg előtt hindu szent emberek mutatnak be látványos áldozati játékot füsttel és tűzzel.

Zajlik az élet az egyik ghat-on

Tipp: az internet tele van ötös, tizes, huszas listákkal, hogy kinek melyik ghat a kedvence, melyik a kihagyhatatlan, stb… Szerintem ilyen szempontból ez kicsit túl van értelmezve. Érdemes külön megkeresni és megnézni a speciális funkciókkal bírókat, mint például az előbb említett két helyet, azon kívül pedig csak sétálgatni a folyóparton.

Már pontosan nem is emlékszem, hogy hol és hogyan, de a nagy forgatagban, miközben épp a halottégető ghat felé tartottunk valahogy megismerkedtünk Marcellel, egy helyivel, aki felajánlva szolgálatait önjelölt idegenvezetőnk lett. Általában nem szoktunk az ilyen ajánlatokkal élni, mert egyrészt szeretjük magunk felfedezni a dolgokat, másrészt valahogy mindig rossz szájízzel végződnek az ilyen szituációk. Ők általában azt mondják, hogy szolgálataik ingyen vannak, de azért a végén elvárnak némi borravalót, amit persze ő keveselni fog, mert mások többet szoktak adni, te viszont tudod, hogy hatalmas lehúzás az egész és amennyit adtál már annak is nagyon kéne örülnie, mert egyébként 5 nap munkával sem keres meg annyit, csak hát külföldi vagy, a külföldieket meg le kell húzni.
Szóval, egy szó, mint száz, szeretjük az ilyet megelőzni és nem élni az ilyen lehetőségekkel. Most viszont valahogy nem így történt és igaz, hogy kétségekkel tele, de elfogadtuk Marcellt idegenvezetőnknek, hogy akkor mutassa meg, hogy mit tud. Mi meg legalább meglátjuk, hogy tényleg jogos-e az ilyen irányú félelmünk.

A kaotikus forgalomban egy ideig egy kézzel húzott riksán ülve próbáltunk előrejutni. Marcell mellettünk gyalog jött, úgy látszott, hogy le is maradt, aminek mi kicsit még örültünk is, hogy akkor így meghiúsul az egész business. De nem, sőt, ahol leszálltunk a riksáról ő már várt minket, ahonnan már az ő vezetésével vetettük be magunkat a szűk kis mellékutcákba.

A házak és az utcák teljesen össze-vissza álltak minden rendszer nélkül. Nem volt két párhuzamos vagy egymásra merőleges utca. Lehet, hogy ők is, mint az arabok tudatosan építették így, hogy a magas épületek árnyékul szolgáljanak a szűk kis utcáknak? Egy biztos a hőség teljesen elviselhető volt. Nem is csoda, hogy lépten-nyomon ott pihenő tehenekbe és kutyákba botlottunk.

Néha ilyennel is szembe kellett néznünk a szűk kis mellékutcákban

Közben Marcell mesélt, bármiről, amiről kérdeztük. Azt is elmondta, hogy a halottégetés helyszíne az egy nagyon szent hely és ott tilos fotózni, de ott úgyis szól majd.
Ahogy ott haladtunk előre a kiismerhetetlen utcákon keresztül, egy ponton azt mondtuk, hogy mégis jó, hogy van Marcell. De, ami még jobb, hogy van Csaba is, mert ő legalább elcseverészik vele.

Menet közben egyszer csak hangos kiáltásokra lettünk figyelmesek. Az erősödő hangok hallatán mindenki egyből félre is húzódott utat engedve az érkezőknek. Aztán hirtelen egy csoport férfi bukkant fel, vállukon egy díszekbe öltöztetett holttesttel. Lépteik szaporák voltak, mintha csak rohantak volna valahova. De annyira, hogy a következő pillanatban már el is tűntek az utca végi kis fordulóban.

Ott már nagyon közel voltunk és pár sarokra onnan már meg is érkeztünk azokhoz a farakásokhoz, amiket egyrészt az égetéshez használtak, másrészt egy fizikai határt húztak vele a külvilág és a halottégetés szent lépcsői közé.
Rengeteg fa volt ott, mind magas farakásokba állítva. Az egyik ilyen, a másik olyan, amikről Marcell elmondta, hogy minőségi szempontból több fajta és forma is van. Természetesen minél jobb minőségű a fa, annál drágább. A drágább fát pedig nyilván csak jobb módú családok engedhetik meg, ezért az égetéshez használt fa az úgymond státusz-szimbólum. Akinek pedig nincs pénze fára, azt fogják, bebugyolálják, csónakba teszik, kieveznek vele és egyszerűen a Gangeszbe dobják.

Farakás hegyek a halottégetés körül

Mielőtt átléptünk a farakások vonalán Marcell figyelmeztetett, hogy onnan belépve már szigorúan tilos a fotózás. Ha mégis megpróbáljuk és elkapnak, rosszabb esetben a tömeg akár meg is lincselhet bennünket. Jobb esetben csak sokba kerülne, akár több tízezer forintnak megfelelő rúpiába is, amivel a feldühödött tömeget lehetne lecsillapítani, hogy egyikük se hívja a rendőrséget. Vicces, hogy a nagy szentségtörés csak addig számít olyan nagy bűnnek, amíg ők jól nem járnak. Ugyan úgy, mint Marcell másik hasonló története, hogy ugye a tehén az szent állat és tilos bántani. De egészen addig, amíg nincs belőle valakinek haszna. Indiában hiába vágsz le egy tehenet, azt senki nem fogja megenni, megvenni. De nem úgy Pakisztánban! Így a pakisztáni határ mellett már a tehenet sem tekintik annyira szent állatnak és ott simán levágják, hogy eladják a húsát és szőrét a “szomszédoknak”.

Akkor kora délután Marcell bevitt és megmutatta nekünk a halottégetést, de nem maradtunk sokáig. Inkább ilyen rohanós volt az egész. Viszont a kíváncsiságunk utána is megmaradt, ezért még aznap este, miután Marcellt lepattintottuk, visszamentünk, már csak hárman, hogy csak magunk, nyugodtan végig tudjuk szemlélni az eseményeket. Így utólag azt kell mondanom, hogy Marcell nélkül is bőven meg tudtuk volna találni és nézni a helyet. Például, amikor csak magunk voltunk és odaértünk, a helyiek is egyből, kedvesen és előzékenyen figyelmeztettek bennünket, hogy tilos a fotózás.

Az interneten keresgélve, azért sikerült találnom pár autentikus fotót a halottégetérsől: egyik, másik. Bár arról fogalmam sincs, hogy hogy sikerült – főleg a második linken – ilyen jó minőségű, testközeli fotókat csinálniuk.

Figyelmeztetés!
A következő pár bekezdés a nyugalom megzavarására alkalmas leírást tartalmaz, így olvasása csak saját felelősségre ajánlott. Ugrás a következő cikkre!

Füst, és ismeretlen, furcsa szag lengte be az egész környéket. Nem éreztünk még olyat korábban soha, de gondoltuk, hogy mi lehet az. Az égetés helyszíne kb. fél futballpálya méretű, lépcsőkkel és teraszokkal megtördelt terület volt. A legalsó része homokos, már amennyire a szeméttől látni lehetett. A homokos részen túl, pedig a koszos, mocskos Gangesz, aminek a felszínén itt talán még több szemét úszkált.
Egyszerre körülbelül fél tucat tűzrakás égett, mindegyik más-más stádiumban. Az egyiket akkor gyújtották, a másik akkor égett le. Úgy látszott, hogy szigorú sorrend volt – mondhatni érkezési – mert addig újabbat nem gyújtottak, amíg az utolsó egy bizonyos pontig le nem égett. A soron következő holttestek addig bebugyolálva, virágokkal fedve hordágyaikon “várakoztak” a közeli lépcsőkön. Körülöttük indiaiak ácsorogtak, beszélgettek, mintha minden a legtermészetesebb lett volna.
A halottégetés egy külön szakma, sőt, kaszt, amit csak ők végezhetnek. De nem csak ők azok, akik ebből élnek. Ott voltak ugye a hordárok, akik a holttesteket hozták, illetve a látszólag legszegényebbek, legcsóróbbak, az úgynevezett aranyásók, jobban mondva arany mosók, akik ugyan úgy, mint az aranyláz idején, aranyat mostak a vízben. Csakhogy ott a Gangesz partján nem a természetes aranyrögökre, hanem a holttesteken maradt testékszerekre utaztak. Láttuk is, hogy hogyan felfigyeltek az egyik égő holttest lábgyűrűjére.
Az égetés kb. úgy nézett ki, hogy a megrakott farakásra meghozták a holttestet, ráhelyezték, majd meggyújtották. Ekkor a holttestnek még csak a körvonalai látszódnak, aztán ahogy elkezdett leégni róluk a betakarásra használt anyag, úgy tűntek elő az emberi testrészek is. Láttunk kiálló végtagokat, égő lábakat, bordákat, belső szerveket. De láttunk koponyát is, azt is, ahogy a szemüregében valami forrón bugyborékol.
Egy tűzrakás egy óráig biztosan égett. Amint úgy nézett ki, hogy a csontokról minden teljesen leégett, egy halottégető lépett oda egy hatalmas vasvillával, majd a csontváz bordáiba szúrva megfordította azt. Mintha azt akarta volna, hogy a másik feléről is égjen le minden. Ha pedig az a fele is teljesen leégett, újra a vasvillához nyúlt, megemelte azt és úgy ahogy van, leginkább a csontváz maradék törzs részét a Gangeszbe dobta.
És, ha még ez nem lett volna elég groteszk, akkor az egészhez képzeljétek el az ottani állatokat is. Az éppen égő tűzrakások mellett több tucat, már leégett és kiégett rakás maradványai is ott voltak, amiket kóbor kutyák és tehenek turkáltak és kóstolgattak…

És, hogy belőlünk ez az egész “élmény” mit váltott ki, milyen érzés volt ott állni és látni ezeket a dolgokat? A legfurcsább az, hogy semmilyet. Legalábbis akkor ott semmit. Nem volt se gyomorforgató, se megbotránkoztató. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Mint ahogyan este is – amikor már csak hárman voltunk – kb. vagy másfél órát ácsorogtunk ott, és egy idő után már mindenféléről beszélgettünk, annyira el is feledkeztünk arról, hogy hol is vagyunk pontosan.
Később aztán, amikor a srácokkal visszaemlékeztünk és újra átbeszéltük az egészet – vagy éppen itt most, ahogy ezt a cikket írom – egyértelműen azt mondtuk és mondom, hogy azért az mégiscsak a legabszurdabb szituáció volt, amiben valaha is voltunk. És lehet, hogy pont attól volt csak még abszurdabb, hogy ami ott zajlott, az bennünket mennyire nem is zavart…

Még napközben a lépcsők felett, a farakásokon kívül, az egyik épület lapos tetejéről sikerült pár gyors fotót lőnöm. Nem éppen a legjobbak, mert nagyon kellett sietnem, ahogy Marcell körbenézett és jelzett, hogy nagyon most fotózhatok.