utazgatok.hu

Tömegközlekedni számomra bármely idegen országban hatalmas élmény, mert ott akaratlanul is olyan testközeli kontaktusba kerülhetek a helyiekkel, amit más szituációban nehéz megteremteni. Akkor és ott nincs különbség, hogy ki a helyi, ki a turista. Mindenki utas, mindenki megy valamerre, ami egy kiváló alkalmat teremt arra, hogy megfigyeld őket és beleláss egy kicsit a mindennapjaikba.

Nem beszélve Indiáról, meg a vonatozásról, mert ott ez még annál is több. Nem csak egy közeledési eszköz, hanem mindennapjaik szerves része, már mondhatnám a kultúrájuk egy darabja, amit minden Indiába utazónak szerintem kötelezően ki kell próbálnia. Olyan ez, mintha valaki úgy menne el New Yorkba, hogy nem metrózik legalább egyszer.

És, hogy értsétek, hogy mit jelent Indiában a vasút, ahhoz itt van pár érdekes adat:

• az indiai vasúthálózat hossza másfélszer érné körbe a Földet,
• a leghosszabb járat 4.273 km hosszú, (csak összehasonlításként ez majdnem a Budapest Párizs távolság 3x),
• naponta 25 millió ember utazik vonaton,
• az Indiai Vonattársaság a világ egyik legnagyobb munkáltatója 1.4 millió dolgozóval, ami majdnem Budapest teljes lakosságát jelenti,
• Az meg sajnos már ugye korábban kiderült, hogy a vonaton csüngő indiaik nagyobb valószínűséggel látsz a National Geographic hasábjain, mint bárhol Indiában.

Vonatozni mi egy laza 12 órás, 600 kilométeres, éjszakai utat választottunk Váránásziból Agráig.

A Váránaszi vasútállomás elég nagy és tágas volt, így bőven elnyelte azt a rengeteg várakozó embert. Legtöbbjük kisebb nagyobb csoportokban kényelmesen üldögélt, látszólag úgy, hogy nem öt perc múlva indulna a vonatuk. Az állomáson rajtunk kívül akkor ott más külföldit nem is nagyon láttunk, így kb. az egész ott várakozó tömeg végig minket bámult.

Ő egy Kalashnikov-val érkezett a vasútállomásra

A vágányt, ahova a mi vonatunk érkezett könnyen megtaláltuk, viszont ez Indiában még nem elég. Arra ugyanis már korábban más utazók felhívták a figyelmemet, hogy pontosan abba a kocsiba szálljunk, amelyik kocsiba a jegyünk szól, mert a kocsik között nincs átjárás, és ha rossz kocsiba szállsz, akkor könnyen ott ragadhatsz a következő megállóig – ami akár órákat is jelenthet – aztán üldögélhetsz a csomagodon a bűzölgő budi mellett, ami még egy MÁV vonaton sem éppen leányálom.
Annál meg egy kicsit – valójában sokkal – hosszabb a peron, hogy azon gyorsan oda tudj rohanni, ahova a te kocsid éppen beér. De szerencsére még pont időben sikerült kiderítenünk, hogy a jegyünkön szereplő melyik szám felel meg a peron póznáin kiaggatott számoknak. Ezután pedig már csak úgy 20 villanyoszlopnyit kellett a peronon a megfelelő pontig gyalogolnunk.

A vonatra szállva Csabát egy kisebb sokk érte. Csak ott állt, meg se tudott szólalni, miközben mi lökdöstük, hogy álljon már félre valamerre, mert teljesen elállja az utat és mögöttünk vagy még 30-an akarnak felszállni, nem beszélve a helyi árusokról, büfésekről, akik szintén ő rá vártak, hogy végre mehessenek. Csaba nem ilyen körülményekre számított. Ő még az Orient expressz filmeken szocializálódott, és azt gondolta, hogy majd mi is ilyen saját fürdős kis kabinban fogunk utazni. Fogalmunk sem volt, hogy ezt ő honnan szedte, mert nekünk nem volt benne semmi meglepő. Azt kaptuk, kb. amire számítottunk. Nyitott kocsis kabinok voltak egymástól ezer éves, sötét, mocskos függönyökkel elválasztva. Az ágyak egymás felett, egy kabin részben összesen négyen. A falakon farostlemez, az ágyakon műbőr borítás. Full gagyi az egész, de teljesen elfogadható. Kb. MÁV éjszakai postavonat kategória.

Konkrétan ebben az ágyban aludtam a vonaton

A kabinrészünk másik oldalán, a folyosóval tőlünk kissé elválasztva egy tüchtig kis henna hajú indiai pasi ült, aki első perctől folyamatosan minket méregetett. Már elsőre sem volt szimpatikus, de ami még utána jött, azzal még tovább rontotta a helyzetet.
Mi ugye készültünk. Egy ilyen 10 órás vonatutat szerintünk egyféleképpen lehet túlélni: pálinkával és sztorizgatással. Elő is vettük hát a jó kis hazait, ami emberünknek nagyon nem tetszett. Látszólag nem volt semmi baj, nem is voltunk hangosak, de egyszer csak azt vettük észre, hogy emberünk veszi elő a telefonját és próbálja a kezünkben levő üveget lefotózni. De ezt ott a szemünk láttára. Nyilván észrevettük és kapcsoltunk is, és egyből eldugtuk a szeme elől. Erre megszólalt, hogy ugye tudjuk, hogy itt tilos inni. Mondtuk, hogy nem, meg miért lenne az, de erre már nem jött válasz. Meg egyébként is, mi köze van hozzá.
Nagyon veszekedni nem akartunk, de abba se törődtünk bele, hogy ilyen könnyen véget ér az este, ezért – mintha csak osztálykiránduláson lettünk volna – az üveget beraktuk egy hátizsákba, majd azt körbe passzolva, egyesével jártunk ki a kocsi végébe sutyiban inni. Röhej.

Közben megérkezett a mi negyedik, szintén cseppet sem szimpatikusabb hálótársunk. Ő már visszaköszönni sem tudott. Elővette a telefonját, nyomogatta egy kicsit, majd nemsokára aludni tért. Ekkor már nem akartunk zavarni, ezért mi hárman kimentünk a kocsi végébe, hogy ott folytatjuk a sztorizgatást. De sajnos az se tartott sokáig.

Először egy kiskatona jött hatalmas gépfegyverrel a vállán, aki a mi kocsinkat őrizte. Jó fej volt, elmesélte, hogy azért van ott, mert valós veszély van arra, hogy az éjszaka megtámadják a vonatot, úgyhogy ők minket védenek.

Aztán jött egy kis kb. 10 éves, kövér indiai srác, aki nagyon cuki volt. Szülei és köztünk rohangált, hogy a szüleivel leegyeztetett kérdést feltegye nekünk. Honnan jöttünk, mit csinálunk, hogy tetszik ez, hogy tetszik az, nálunk ez milyen, hogy működik az, stb….
Nagyon jól éreztük magunkat, beszélgettünk a kis-sráccal, a katonával, aztán egyik pillanatról a másikra vége lett az egésznek.
Megjelent “főmufti őparancsnoksága” és katonai kísérete, és ránk parancsolt, hogy menjünk aludni. Mondtuk, hogy mi még nem vagyunk álmosak és pont azért vagyunk ott kinn, hogy másokat ne zavarjunk. De nem. Ez nem kérdés volt, hanem parancs. Menjünk azonnal lefeküdni! Mi meg csak: WTF?!? Néztünk nagyokat.
Volt szigor rendesen a vonaton.

Tippek az indiai vonatozáshoz:

• Nekünk sajnos nem sikerült az online jegyfoglalás, de egy kedves olvasónk megosztotta velünk tapasztalatait, hogy ő hogy csinálta. Részletek ebben a korábbi cikkben: Praktikus tanácsok Indiába utazóknak
• A különböző jegy osztályok és kategóriák finoman szólva is zavarba ejtőek, amit mi inkább meg se próbáltunk megérteni, úgyhogy ha te is első olvasásra csak összezavarodsz rajta, az teljesen normális.
• Azt tudtuk előre, hogy az alvó kocsiban kapunk teljes garnitúra ágyneműt, de valahogy sejtettük, hogy az milyen lesz. Így mindhárman még otthonról vittünk magunkkal egy leharcolt ágynemű huzatot azzal a céllal, hogy az éjszaka után majd kidobjuk.
• Nekem például az alvási taktikám úgy nézett ki, hogy a nagy gurulós bőröndöt kis lakattal lezárva az ágyam alá tettem. A kézi táskámat, benne minden értékkel, a magammal hozott extra ágynemű huzatba tettem a lábamhoz. Így azt csak rajtam keresztül lehetett volna elérni. Az ágynemű-huzatba belebújtam én is, azon felül pedig a kapott ágyneművel takaróztam. Nem mondom, hogy ez volt a legkényelmesebb vonaton alvásom, de nem loptak el semmit és kiütéseket sem kaptam.
• A korábban elmesélt amerikai lány hibájából tanulva pedig még csak eszedbe se jusson venni és enni valamit a vonaton. Éppen ezért elegendő mennyiségű vízzel és élelemmel készülj!

Még egy érdekes vonatos sztori a végére

A vonaton a mi kocsinkban rajtunk kívül volt egy japán turista társaság. Az egyik nő – számunkra érhetetlen módon – fogat mosni a WC melletti kézmosó kagylót választotta, amibe én még beleköpni se mertem volna és ami felett, nem mellékesen, egy hatalmas “nem ivóvíz” tábla éktelenkedett. A japán nő meg nem hogy ott mosta a fogát, DE azzal a vízzel öblítette a száját.

A nem ivóvíz jelzés valahogy őt nem nagyon zavarta

Oda is léptem hozzá és szóltam neki, hogy nem biztos, hogy jó ötlet azzal a vízzel szájat öblíteni, de ő csak nézett rám nagy szemekkel. Mutogattam az áthúzott vizespohár jelet, meg hogy ez no-no, de semmi. Nem tudom, hogy nem értette-e vagy inkább nem érdekelte a dolog.