Egy idegen ország megismeréséhez szerintem ugyan úgy hozzátartozik az éjszakai élet felfedezése, mint akár a helyi gasztronómia, vagy építészet megismerése. Számunkra ez nem volt máshogy Indiával sem, annak ellenére, hogy legtöbb helyről azt hallottuk, hogy éjszakai élet – mint olyan – Indiában nem létezik.
Illetve pontosítok: Goán kívül nem létezik; mert Goa meg egyenesen nem szól másról, csak a bulizásról. Mi viszont Goától több ezer kilométerre voltunk és nem is terveztünk arrafelé menni, így számunkra maradt Delhi, Váránaszi és Jaipur, hogy azokban a városokban fedezzük fel azt az állítólagosan nem létező éjszakai életet, amit nem mellékesen, mi se nem hittünk, se nem fogadtunk el.
Egyrészt a korábban megismert indiai barátaim miatt, akik egytől egyig mind imádtak bulizni; másrészt a nagy számok törvénye miatt. Vegyük például Delhit, egy közel 20 milliós nagyvárost, ahol ha csak minden tízezredik (!) ember megy el valahova az éjszakába szórakozni, akkor is már több ezer emberről beszélünk.
De ha még miattuk sem, akkor meg ott vannak az ott élő külföldiek, meg turisták, akik nyilván ki akarnak kapcsolódni és meginni egy pohár valamit egy hosszú nap után.
Egy szó mint száz, valaminek biztos kell lennie. Nem kell, hogy nagy buli legyen, csak egy hely, ahova el lehessen menni meginni valamit, meg van pár ember.
A “bulivadászatot” még itthonról az interneten kezdtük, de az eredmény szinte egyenlő volt a nullával. – Mindegy, majd a helyszínen – biztattuk egymást akkor még naivan. Aztán nem lett más, csak a nagy pofára esés. 
Éjszakai élet Delhiben
Az első ilyen rögtön első este történt, még Delhiben, ahol szombat este lévén kérdés sem volt, hogy nekiindulunk-e az éjszakának. Ehhez segítségnek a hotel recepciós srácait gondoltuk kikérdezni, akik egytől egyig trendin öltözött, a huszas éveikben járó fiatal srácok voltak. Őket biztos forrásnak hittük, de sajnos nem tudtak segíteni. Első kérdésünkre a válasz egyszerűen az volt, hogy itt ilyen, hogy party, nincs. De ennyivel mi nem értük be, tovább faggatóztunk. Beszélgetésünkre aztán felfigyelt egy a hallban várakozó vendég is, aki elmondta, hogy a bulik a nagyobb hotelek bárjaiban és tetőteraszain szoktak lenni. Mondott is pár jobb hírű hotel nevet, amiket a recepciós srácok rendkívül segítőkészen fel is hívtak nekünk, megérdeklődni az esti programot. A válasz lehangoló volt. Az állítólagos “buli” a hotel bárját jelenti, ami általában éjfélkor, de legkésőbb 1 órakor bezár. De nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy a belépő 2.000 rúpia/fő (~8.400 Ft), amire még a recepciós srácnak is leesett az álla, és csak annyit kérdezett vissza, hogy: – What’s wrong with you? – Veletek meg mi baj van? Főleg úgy, hogy a hely saját bevallása szerint is tök üres volt és a belépő díjat még csak le sem ihattad. Ergó azon kívül, hogy bemehettél, nem kaptál érte semmit.
Akkor, azon az estén Delhiben annyiban maradtunk, hogy a recepciós srácok ajánlására átmentünk a szomszéd hotel bárjába sörözni, amiről meg már ugye írtam is ebben a korábbi cikkben, és végül is egész jól sikerült.
Ennyi volt tehát Delhi. A következő állomásunk Váránaszi volt, ahol a város adottságaiból kifolyólag már előre tudtuk, hogy ott aztán tényleg nem lesz semmi bulizás. Így is lett, a város sötétedés után teljesen elcsendesedett. Mondhattam volna, hogy teljesen kihalt, de az csak a rengeteg utcán alvó ember miatt nem volt igaz.
Jaipur éjszakai élet
Aztán, ahogy Jaipurba értünk, és megláttuk a város elegánsabb, modernebb arcát, egyből azt gondoltuk, hogy ha addig nem is, de majd ott biztos találunk valamit. Jaipur nyugatias nagyváros, hatalmas a turizmus, stb… Az interneten keresgélve pedig már találtunk is pár szórakozóhelyet. 
Már a hírtől izgatottak lettünk, hogy végre lesz ilyen fajta szórakozásunk is, de főleg azért, hogy végre nem kell a következő, immár negyedik estét is a hotelszoba vagy a vonatfülke plafonját bámulva töltenünk, ami jó társasághoz illően szuperül telt, de most nem ez a lényeg.
Vacsora után tuk-tuk-ba szálltunk, és elindultunk a kigyűjtött címekre. Az első hely egy elegáns hotel sokadik emeleti bárja volt. Ahogy megjelentünk a főbejáratnál, a londiner már irányított is minket, hogy merre van a bár. Mondtuk is egymásnak, hogy végre jó helyen járunk. Aztán beléptünk a tök üres, teljesen lepukkant, teljesen igénytelen bárba. Annyira üres volt, hogy még a személyzet sem volt a helyén. Az egész tök üres volt!
Azon nyomban sarkon fordultunk és kiviharzottunk a hotelből. – Ezt nem hiszem el! – mondtuk egymásnak, miközben már szinte ingerülten indultunk a következő címre, ami leírás alapján már nem is csak egy bár, hanem egy egész szórakozóhely volt. Még fotókat is találtunk az interneten, ahol tömeg volt, meg iszogatás és tánc.
A két hely nem volt messze egymástól, így gyalog indultunk el. Itt már meglehetősen frusztráltak voltunk. Haragudtunk egész Indiára, hogy hogy lehet, hogy itt egy ekkora ország, ennyi ember és nem lehet semmit csinálni sötétedés után.
Akkor ott valahogy még az sem vigasztalt minket, hogy más kultúra és pont azért mentünk Indiába, hogy ezt a nagyon más világot megismerjük. Akkor az ott nem számított.
Ahogy közeledtünk ehhez a második címhez, úgy lett egyre gyanusabb az egész. Már az utca is teljesen kihalt volt, sehol egy ember, szinte síri csend. Aztán ahogy megérkeztünk az épülethez már biztosan látszott, hogy ott sem lesz semmi. Az épület egy 4-5 emeletes irodaház-szerüség lehetett, aminek a a legalsó szintjén égett a villany, viszont az összes többi emeleten korom sötétség volt. Ránézésre látszott, hogy ott nem hogy buli, de semmi nincsen, ennek ellenére lenn a bejárati üvegajtó tárva nyitva állt. Azt tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert az üvegajtókon rajta volt a bár logója.
Beléptünk az épületbe, ahol szintén síri csend volt. Nem volt ott senki és semmi. Még berendezési tárgy se, vagy egy kiírás, vagy akármi. Semmi. Ahogy viszont beljebb léptünk megtaláltuk a lifteket, amik viszont meglepetésünkre működtek. Ha már ott vagyunk, felmegyünk – mondtuk egymásnak, egy liftbe viszont csak két ember fért, így srácok felmentek, míg én lenn vártam rájuk. Akkor csináltam ez a videót:
Az épület egy nyitott szellemház volt, ahol valami érthetetlen módon égett a villany és működött a lift. Srácok fenn természetesen semmit nem találtak. Bulinak nyoma sem volt. Kilépve a liftből csak egy lelakatolt rácsos ajtó fogadta őket.
Ez volt az a pont, ami után aztán végleg feladtuk az egészet. Be kellett látnunk, hogy Indiában tényleg nincs élet sötétedés után. Legalábbis nem ott, ahol mi jártunk.
Ekkor még egy cím maradt a listánkon, és mivel egyáltalán nem volt késő, a város és az utcák viszont már teljesen kihaltak, jobb híján azt mondtuk, menjünk, nézzük meg azt is. Annál csak jobb, mint hogy megint hazamegyünk a hotelbe. Természetesen azon a helyen se találtunk semmit, útközben viszont elhaladtunk két esküvő mellett is.
Nyilván nem voltunk meghívva, de azt is tudtam, hogy egyáltalán nem lenne gond bejutnunk. A srácok kételkedtek ebben, de mondtam nekik, hogy higgyétek el, 2 perc alatt benn leszünk. És így is lett! Alig szálltunk ki a tuk-tuk-ból, valaki már oda is lépett hozzánk, hogy van-e kedvünk bemenni.
Az indiai esküvői élményeink megérdemelnek egy külön cikket, ami az itt soron következő rész lesz, amiből kiderül, hogy az se úgy sikerült, ahogy mi azt gondoltuk. Ahogy meguntuk őket visszamentünk a hotelbe, majd hosszas újratervezés, számolgatás, repülőjegy keresgélés és üzenetváltások következtek, aminek a vége az lett, hogy az eredetileg szabadon hagyott utolsó két nap programjának az ország szórakoztató központját, Mumbait választottuk.
Ott élő barátaink esküdtek, hogy ott meg fogjuk találni azt, amit addig hiába kerestünk. Kicsit szkeptikusan, de jobb terv híján azt mondtuk hát: Irány Mumbai!
Légy Te az első hozzászóló: