utazgatok.hu

Nem lesz nagy esküvő, csak 1.500 vendég lesz – mesélte egyik indiai barátom – Meg ez most csak négy napig tart. – És, milyen az amikor tényleg nagy esküvőt tartanak? – kérdezek vissza. – Hát, olyan 4-5 ezer ember és legalább egy hétig tart.

Egy esküvő Kolumbiában 2009-ben

Még, vagy 10 éve Kolumbiában, amikor indiai barátaimon keresztül kezdtem közelebbről megismerkedni a kultúrájukkal, az indiai esküvő rögtön felkerült a csak gondolatban létező bakancslistámra. Na, persze nem úgy, hogy a sajátomat megtartani. Csak részt venni egy igazi, tradícionális indiai esküvőn majd valahol. A róluk szóló fotók és történetek mind ámulatba ejtettek, az a hatalmas vendégsereg, az a színes kavalkád, az indiai zene, az indiai táncok, a ruhák, stb… minden.

Aztán telt-múlt az idő, a Bogotában élő indiaiakkal pedig egyre közelebbi kapcsolatba kerültünk, ami odáig “fajult”, hogy pár kolumbiai barátommal együtt már minden indiai eseményre meghívást kaptunk és azokon rendre részt is vettünk. Velük ünnepeltük az indiai kultúrában a karácsonnyal egyenértékű diwali-t, india függetlenségének napját, születésnapokat, sőt, a végén meghívást kaptam egy Kolumbiában tartandó indiai esküvőre is. Igen, egy indiai esküvő Kolumbiában, amiben még messze nem ez volt a legfurcsább dolog.

A vőlegény egy akkor Bogotában élő indiai szakács volt, akinek az volt a specialitása, hogy hús alapú ételek készített úgy, hogy ő maga – vallásából kifolyólag – húst életében nem evett. Állítása szerint elvégzett egy kurzust, ahol megtanították hogyan tud ízlelés nélkül, csupán a színekre, szagokra és állagra hagyatkozva hús ételeket készíteni. El tudjátok képzelni? Úgy gyakorolni egy hivatást, hogy soha még csak meg se kóstolhatod a saját munkád gyümölcsét?!

Ő volt tehát a vőlegény, feleségül pedig egy olyan ukrán lányt készült elvenni, aki nem csak hogy nem Bogotában élt, de előtte ott még soha nem is járt. Sőt, ők ketten az esküvő előtt személyesen még csak nem is találkoztak. Interneten ismerkedtek meg, ahol a srác pár hónap “udvarlás” után megkérte a kezét, amire a lány igent mondott. Talán annyit a mentségére, hogy a lány korábban Indiában élt, ismerte és szerette az ottani kultúrát. De akkor is! Tök egyedül elindulni a világ másik felére, hogy érkezése másnapján hozzámenjen egy olyan indiai férfihoz, akit még soha nem is látott. Persze mondhatnánk, hogy Indiában ugyan ilyenek az elrendezett házasságok, de itt most egy ukrán lányról volt szó.

2009-es indiai esküvő Bogotában (én a bal szélén)

Az esküvő természetesen nem volt indiai léptékű. Nem volt több ezer meghívott vendég, több napig sem tartott, viszont indiai hagyományok alapján zajlott. Volt indiai zene, voltak indiai táncok, sőt, ami a legfontosabb, volt indiai kaja és azt hiszem még alkohol is.
A menyasszonyt tradicionális indiai ruhába öltöztették, kezeit hennával festették tele, a vőlegény és a násznép férfi tagjai pedig turbánt viseltek. Köztük én is, amit külön megtiszteltetésnek éreztem, mert rajtuk kívül én voltam az egyetlen, akinek azt felajánlották. Én meg persze éltem vele.

8 évvel ezelőtti kép – rajtam kicsit hülyébben áll a turbán

Így tehát aktívan és test közelből már akkor részt vehettem egy indiai esküvőn, de azzal még nem éreztem azt, hogy bakancslistámról ezt a tételt kihúzhatnám. Az igazi, indiai esküvő-élmény még váratott magára.

Esküvők Jaipurban

Amikor aztán Jaipurban tuk-tuk-ozva megláttam az ottani esküvőket egyből eszembe jutott mindez. Egyből beugrottak indiai barátaim azon szavai is, miszerint az ottani esküvők igen csak a jómód és gazdagság bemutatásáról szólnak, amin olyan giccses dolgokon túl, mint hogy például a vőlegény fehér lovon lovagol be, az is mértékadó, hogy van-e és hány külföldi (főleg fehér bőrű) a vendégek között. Mondhatnám úgy is, hogy a fehér ember az indiai esküvők celeb-jei.

Ezért mondtam annyira magabiztosan a srácoknak, hogy higgyék csak el, perceken belül bejutunk. És így is lett. Alig szálltunk ki a tuk-tuk-ból, a család egyik tagja már oda is lépett hozzánk, hogy: – Welcome! Legyünk a vendégeik, tiszteljük meg őket.

Az igazi indiai esküvőt én mindig is hatalmas bulinak gondoltam, ám ott Jaipurban a valóság hamar realitássá vált. Ahogy beléptünk és kicsit körbeszimatoltunk rögtön kiderült sajnos a valóság.

• Az, hogy több ezer vendég van meghívva az nem azt jelenti, hogy mindenki ott is van egyszerre. Egy időben max. 1-2 száz vendég, akik odamennek, tiszteletüket teszik, gratulálnak, esznek pár falatot, aztán lelépnek. Aztán jönnek a következők.
• Az egésznek nem volt semmi buli feeling-je. Legalábbis annak a kettőnek nem volt, ahol mi voltunk. Nem volt zene, nem volt tánc, nem volt semmi.
• No alkohol! Amit úgy értek, hogy: nulla, gar nichts, keine…
• És ez a kettő, hogy nincs zene, se alkohol már eléggé behatárolja a buli lehetőségeit.
  Nem láttuk, hogy az emberek kifejezetten élvezték volna. Nem láttuk, hogy nevetnének, nem láttuk, hogy jól szórakoztak volna. Inkább az egész egy kötelező protokoll szerinti fogadásnak nézett ki.

Az udvar egyik felében a büfé asztalok voltak, ahol folyamatosan készítették és szolgálták fel a helyi ételeket.
Az udvar másik felében egy emelvényen az ifjú pár és családja üldögélt. A pár egyik esetben sem tűnt túl boldognak, inkább csak úgy nézegettek egymás mellé, vagy néha-néha odaszóltak valamit valamelyik saját családtagjuknak. Kérdeztük is a rokonságot, hogy szerelem vagy elrendezett esküvő-e, de természetesen az utóbbi volt.
Ahhoz, hogy lássuk az ifjú párt, nagyon még közel sem kellett mennünk, mert egy rájuk irányított kamera az udvar több pontján felállított TV-ken keresztül folyamatosan, élőben sugározta őket.

Számunkra a két esküvőn (azon túl, hogy ledőlt bennem az a róluk alkotott fals kép, miszerint mekkora nagy bulik) annyi említésre méltó történt, hogy ott ismét többen odajöttek beszélgetni, ami a Delhiben történt incidens után akkor már egyáltalán nem is volt zavaró.

A másik pedig a helyi ételek, amikkel kapcsolatban ugye az volt az alapszabály, hogy csakis külföldiekre szakosodott helyeken merünk enni, elkerülendő egy esetleges gyomorrontást, ami csupán abból adódik, hogy a mi szervezetünk kevésbé van hozzászokva olyan baktériumokhoz, amiket a helyiek meg sem éreznek. Egy helyi esküvő pedig pont nem az a hely, ahol az ilyen dolgokra a mi általunk elvárt szinten figyelnének. Közben viszont a házigazdák folyamatosan erősködtek, hogy mit kellene megkóstolnunk. Megbántani persze nem szerettük volna őket, se hosszasan magyarázkodni, így próbáltunk olyan ételt keresni, ami akkor, ott, a szemünk előtt készült, lehetőleg forrón. De még úgy sem sikerült, mert kérésemre, hogy én a frissen készült darabot kérem, az ott felszolgáló úriember ahogy kiemelte egy lapáttal az olajból, mindenféle kesztyű vagy szalvéta nélkül saját bal kezével fogta meg azt, majd adta kezembe. A ballal, ami meg ugye a “piszkos” kéz és amivel nekik elvileg tilos bármiféle ételt megfogniuk, mert csak a tisztálkodásra használják. Hát, szóval – gondoltam magamban – ezt se fogom megenni. Elvettem a kezéből, de sajnos nemsokára az egyik szemetesben kellett landolnia.

Catering (magyarul a konyha)

Itt megint gondolhatjátok, hogy túlságosan parásak voltunk, de tudva az ottani viszonyokat, és hogy mások miket meséltek, mai napig nem bánom, hogy ilyen elővigyázatosak voltunk.
Az indiai esküvőt tehát kipipálhattam, az élmény viszont elmaradt.

Így később visszagondolva, az első, Bogotában tartott esküvő még mindig nagyobb buli volt, annak ellenére, hogy az közel sem volt olyan díszes, közel sem volt annyi vendég. Hiába Latin-Amerika az mégis csak Latin-Amerika.

Táncol a násznép a 2009-es kolumbiai esküvőn