Mi történik akkor, amikor egy utazó álmai dokumentumfilmes projektjére végre “pénzt, paripát és fegyvert” kap, majd azzal a lendülettel be is zár a világ előtte? Erről kérdeztem Krulik Ábel utazó fotográfust.
András: Hol voltál éppen, amikor tavaly a járvány első hulláma kezdett bedurvulni?
Ábel: A családommal Balin voltunk, és éppen egy alkotói ösztöndíjra pályáztam, éjjelente a kislányomat altattam, majd hajnalig írtam a beadandókat, csiszoltam a portfóliómat. Akkor még nem nagyon lehetett hallani a vírusról, maximum Kínából, vagy Olaszországból jöttek információk, de ez nem volt aggasztó, főleg, hogy híreket szinte sosem nézek, vagy hallgatok, így ez sem nagyon jutott el hozzám. A banánpálmák és a frangipánik alkonyati hűs árnyékában, a füstölőillatban kókuszvizet kortyolgatva a frissen bontott dióból elképzelhetetlen volt, hogy mindössze pár hét múlva egy kis budapesti lakásba leszünk mindannyian bezárva 14 napra. Az, hogy haza kell jönnünk, gyakorlatilag három nap alatt dőlt el, ennyi idő kellett ahhoz, hogy a környező országok bezárjanak, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy ha nem lépünk azonnal, akkor azt kockáztatjuk, hogy vagy egyáltalán nem lesznek járatok, vagy ha lesznek, akkor is minimum háromszoros-négyszeres áron. Arról nem beszélve, hogy a járvány minket is jövedelem nélkül hagyott volna kint, ahol idővel a vízumunk is lejárt volna, ami Indonéziában szintén elég komoly probléma, kiváltképp, ha közben el sem lehet hagyni az országot. Az első komolyabb nemzetközi lezárás előtti utolsó gépet sikerült elcsípnünk Jakartában, sőt, tulajdonképpen akkor már be volt zárva az országok nagy része, csak hazatérő állampolgárokat, és tranzitolókat engedtek be. Miközben a csatlakozásra vártunk, az induló járatokat mutató hatalmas kijelzőn nyomon tudtuk követni, hogy körülbelül a járatok kétharmadát törölték. Volt némi izgalom a dologban. Aztán szerencsére a mi járatunk nem lett törölve. Szinte csak magyarok voltak a gépen. Ez 2020 márciusában volt.
Fotó: Krulik Ábel
András: Hogy érintett, hogy hirtelen családostul kényszerűen haza kellett költöznötök?
Ábel: Valójában nekünk Indonézia a válaszott “második otthonunk”, így mondhatom, hogy otthonról hazajöttünk. A járvány a későbbi többi hozadékával együtt nekünk is, mint a legtöbb családnak, óriási fiaskó volt, mind anyagi, mind lelki értelemben. A kényszerű összezártság, az üzleti és utazási tervek romba dőlése, az emberi kapcsolatok ellehetetlenülése, a napi rutinfeladatok végzésében való akadályozottság mind-mind nagyon kiélezték a helyzetet a mi esetünkben is. A legelviselhetetlenebb érzést mégis az okozta, hogy mi, az utazást életformaként folytató megszállottak egy kis helyre voltunk bezárva. Először ugye egy kis lakásba két hétig, majd később a városba, a nyitás után már “csak” az országba. Ezt egy utazó nagyon nehezen viseli. Hogy valami jót is mondjak, mindezek ellenére hálás tudtam lenni, mert sokakkal ellentétben mi már úgy érkeztünk haza, hogy az önként vállalt karantén után azonnal munkába tudtam állni.
András: Mi lett végül az ösztöndíjjal, amit megpályáztál?
Ábel: zsűri és a döntéshozók támogatandónak ítélték a pályázatomat. Természetesen nagyon örültem, hiszen ez a Magyar Művészeti Akadémia három éves művészeti ösztöndíjprogramja, szakmai és művészi értelemben egyaránt nagy mérföldkő. Bevallom, meg is lepődtem amikor a pozitív eredményről értesültem, mert ilyen kaliberű ösztöndíjra sosem pályáztam korábban. A programomnak a Xantus János nyomában címet adtam, az Ő 150 évvel ezelőtt a mai Indonézia területén tett útjai inspiráltak, nem utolsósorban magam is 4 évet éltem ott, és tulajdonképpen most is ott lennénk, hiszen az ott tervezett kutatómunka és dokumentumfilm megvalósítására nyertem el az ösztöndíjat.
András: Nemrég hallottam Indonéziával kapcsolatban, hogy igaz, hogy a külföldi turisták eltűntek, de megindult az országon belüli turizmus. Mit tudsz a jelen helyzetről? Mi a helyzet most Indonéziában a turizmussal? Ott rengeteg ember ebből élt, például Balin is.
Ábel: A külföldi turisták valóban eltűntek, most a nyugatiak közül csak az van ott, aki életvitelszerűen ott tartózkodik, tehát hosszú távú tartózkodási engedélye, vagy üzleti vízuma van, aki jelentős külföldi tőkét fektetett be az országban, vállalkozása van, vagy helyi felesége, férje, családja. A Helyzet folyamatosan változik, bár ez Indonéziában már eleve a vírus előtti időkben is így volt többé-kevésbé, csak most mégjobban felerősödött. Azokat a helyeket, amelyek gazdasága szinte teljes egészében az idegenforgalomra támaszkodtak, mint például Bali, valóban keményen sújtja most a válság. A helyiek zöme ilyenkor szembesül azzal, hogy mi történik akkor, ha valaki csak egy lábon áll, vagy csak egyféle dologhoz ért – például sofőr, idegenvezető – és képtelen a világjárványhoz hasonló krízisek okozta helyzetekhez való gyors és kreatív alkalmazkodásra. Ez persze a világ más tájain ugyanúgy igaz. Valóban van egy törekvés arra, hogy legalább a helyi szintű turizmus újra beinduljon, de ez sosem hozott annyit a konyhára, mint a nyugati turisták pénze. Alapvető gyakorlat, hogy ha valakinek fehér a bőre, attól tízszer, sőt, akár húszszor annyi pénzt kérjenek ugyanazért a szolgáltatásért.
András: Gondolom vannak képek, amik beugranak Indonéziából, egy álom esetleg. Mi az ami a leggyakrabban eszedbe jut?
Ábel: Ami a leggyakrabban eszembe jut Indonéziáról, az az “ébren álmodás” állapota. Nekem ezt az jelentette, amikor az ember egy szál rövidnadrágban cirkál motorjával az óceánpart menti szerpentinen, haját borzolja a sós, tengeri szél, a naplemente égő narancsaiba és liláiba a kókuszpálmák koronáinak sötét sziluettje vegyül. Vagy a burjánzó természet megnyilvánulásainak szemlélődő megfigyelése, mintha az ember egy nyitott, hatalmas állatkertbe csöppenne. A tengeri hajóutak kékjei és a vakító fehér felhők tömegei, a félelmetes, tengerjáró hajókat dobáló éjszakai viharok élménye, a víz alatti világ színpompás kavalkádja, vagy a mellettem centikre a földre puffanó kókuszdiók. És a szabadság állapota, az hogy semmit sem kell, viszont szinte mindent lehet, korlátaimat csak magam állítom. Fontosnak tartom azonban hozzátenni, hogy ez számomra sosem azt jelentette, hogy az ember gátlástalanul azt csinál amit akar, hanem hogy tiszteletben tartva a helyi szokásokat és normákat, a harmóniára, belső békére törekszik. Természetesen kint is vannak zavaró tényezők, például egy itthonihoz hasonló valódi csendes vidéki helyre elvonulni lehetetlen, hiszen ott ha nem az ember által működtetett dolgok zajosak, mint például egy városban, akkor magának az élő természetnek a hangjai nagyon erősek egy átlag európai számára. Ez azonban engem sosem zavart.
Fotó: Krulik Ábel
András: Vannak indonézek, akikkel tartod a kapcsolatot?
Ábel: Vannak, igen, kölcsönösen érdeklődünk egymás felől, és jól esik, hogy visszavárnak. Több szigeten is otthagytuk megőrzésre barátoknál a mindennapi használati tárgyaink egy részét, amit nem akartunk felszámolni, mivel úgy terveztük, hogy hamar vissza fogunk jutni. Nem így lett. Az is előfordul, hogy valaki csak azért ír, hogy küldjünk neki pénzt, mert nincsen munkája a járvány miatt. Vannak kinn magyar barátaink is, velük is tartjuk a kapcsolatot.
András: Indonéziában sok olyan elzárt terület van, ahova a világ hírei nehezen jutnak el, vagy nem relevánsak. Például Mentawai. Mit gondolsz ezekről a törzsekről, népcsoportokról? Az ő életükben milyen változást hozhatott a Covid? Ez jó vagy rossz nekik?
Ábel: Pár hónapja éppen egy mentawai fiúval beszéltem online. Mivel Ő már részben elszakadt a törzstől és a szigettől, amibe született és egy távolabbi városba jár egyetemre, Ő sem éli meg úgy a törzsi mindennapokat, ahogy a szülei, vagy otthon maradt testvérei. Így csak feltételezni tudom, hogy egy elszigetelten élő, a mai napig többé-kevésbé halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytató közösségre, amelynek nem szövi át a mindennapjait a világháló, a térerő vagy a wifi nem létező dolgok, nincsen hatással a világjárvány, hiszen el sem jut oda. Számukra így a hírek sem relevánsak, egészen addig nem, ameddig a lakhelyük biztonságban van geopolitikai érdekektől. Az más kérdés, hogy a távolról érkezőkkel való egyébként meglehetősen ritka érintkezés jelenthet e rájuk veszélyt. Volt már ugyanis a világtörténelemben arra nem egyszer példa, hogy teljes törzsek, népcsoportok haltak ki a felfedezők által hozott új és ismeretlen betegségeknek köszönhetően.
Fotó: Hajdu Ráfis Flóra
András: Visszatérve az ösztöndíjra, mi a helyzet most, hogy elnyerted a támogatást, megvalósítani viszont tavaly ősz óta nem tudtad a tervet?
Ábel: Valójában minden művésztársam, akinek az eszköze a fotográfia vagy a film, hasonló cipőben jár, mint én. A zenészek, írók, festők tudnak létrehozni új alkotásokat – bár erről őket is megkérdezném – mi, fotográfusok, filmesek kevésbé. Ezért az eddig eltelt türelmi időben lehetőségünk volt arra is, hogy a témához egyébként kapcsolódó, már meglévő anyagaink feldolgozása kerüljön előtérbe, amennyiben az újak létrehozása a világjárvány és a szigorú intézkedések, kijárási korlátozások és a távolságtartás miatt lehetetlenné vált. Viszont ha záros határidőn belül sem változik a nemzetközi helyzet, akkor például én egy teljesen új program megvalósítására kényszerülök.
Bórító kép: Krulik Ábel
Hozzászólások:
Fantasztikusak vagytok! Gratulálok! Örülök, hogy szerencsém volt találkozni Veletek! Üdvözlettel, “Kati mama”( Hortobágy EC 2022.05.11. Bécs-Budapest Keleti pu. között találkoztunk)
Szólj hozzá Te is!