utazgatok.hu

2009. november 12. (csütörtök): Korán keltünk, majd alszunk, ha nyugdíjasok leszünk. A +5 órás időeltolódás és az éjszakai repülés ellenére nem voltunk fáradtak. Még korábban Ildi hallotta, hogy a Jumeirah Mosque csütörtökönként nyitva áll a nem muszlimok számára is egy túra erejéig, ami elég nagy dolog. Taxi, s 10perc múlva már ott is álltunk az épület elött.

Jumeirah Mosque

Az épület elött turisták tömkelege. Megvettük a belépőt, Ildi pedig kapott fejkendőt, mert a templomba csak úgy engedték be. Picit fotózkodtunk, aztán bezúdultunk. 2 feketébe öltözött nő tartott előadást az épületről, vallásról, s alapvetően a muszlim világról. Egész érdekes dolgokat mondott, meg is változtatta a hozzáállásomat a vallásukhoz. Sok mindenben igazuk is van, sokkal tisztelettudóbban élnek, és biztonságban, s más tartalommal töltik meg az életüket, mint mi, európaiak. Mindkét túravezető nő Angliából vándorolt ki, mert elegük lett az ottani életstílusból.

Jumeirah Mosque templom belseje

A kb. 1 órás túra után lesétáltunk a közeli Jumeirah Public Beach-re. Novemberben rövidgatyában és papucsba, verőfényes napsütésben sétálgatni és játszani a homokos tengerparton – hát kell ennél több? Sajna viszont fürdőruha nem volt nálunk, így az igazi pancsolást késöbbre hagytuk.

Jumeirah Public Beach

Jumeirah Public Beach

Szerintem kb. itt fogalmazódott meg bennem valami végleg, ami már érkezés óta bennem motoszkált, csak nem tudtam hogy mi az. Dubai-ban tényleg van minden, de semmi sem ’igazi’. Tudsz síelni, de ha igazi hóra és hangulatra vágysz, menj el Franciaországba. Vannak szép régi épületek, de valójában nem azok, mert kb. 10 – 15 éve építették őket „régire”. Ugyanez a tengerparttal: szép, rendbentartott homok, zuhanyzók vannak mindenhol, a víz kristálytiszta, a háttér lenyűgöző, de nincsenek emberek. A Balcsiparton sétálgatva több élet van, mint itt. Nem voltak izzadó, öreg futó nyugdíjasok, dagi fagyiárusok, vagy éppek görkorizó, vihogó, napbarnított szexszimbólumok. Csak pár külföldi lézengett. Az egészből hiányzik az ‘élet’. Ennek ellenére marha jól elszórakoztunk egy jó órát, aztán újabb taxizás után a Dubai Múzeumhoz mentünk. Na végre, itt beindult a város! Amint kiszálltunk, megcsapott minket a pörgés, az élet.

Dubai múzeum

A forgalom hatalmas. Itt mindenféle járgány száguld, köztük pedig gyalogosok futkosnak át az utakon. A házak alsó szintje tele kis helyi boltokkal, a legfurább dolgokat árulva. Itt akartunk enni valamit, de ez nem is volt olyan egyszerű: nem akartunk beülni helyi étterembe és ott várni a hosszas felszolgálást, gyorséttermek, büfék pedig mekin kívül nincsenek. Aztán végre találtunk egy boltot, ahol vettünk 1-2 péksüteményt. Aztán kókuszt és mindenféle gyümölcsöket próbáltunk, de mindnek olyan semmilyen íze volt. Aztán lehet, hogy nem is jól ettük őket.

Magát a Dubai Múzeum-ot még ebben a pörgésben is könnyű volt megtalálni, csak követni kellett a fényképezőgéppel sétáló, bámészkodó embereket. Az épülete szép, de elég picinek nézett ki – bár nem is vártam túl sokat tőle, mivel a város csak az elmúlt 50 évben kezdett az lenni ami, előtte csak egy falucska volt a sivatagban – legalábbis én azt hittem. A nevetségesen alacsony – 3 dirham/fő (154 Ft) – belépődíj leperkálása után vettük észre, hogy maga a múzeum nagy része a föld alatt van. Eléggé tartalmas, bemutatja a város fejlődését képekkel, videókkal, s itt is rámennek a muszlim élet szépségére. A lényeg, hogy már az olajkorszak előtt is fejlett kikötőváros volt, s a folyékony arany csak még jobban fellendítette.

A városban déltől kettőig gyakorlatilag minden bezár – menni kell imádkozni. Leültünk a Gran Mosque lépcsőjére, s néztük, ahogy sorra jönnek az emberek, leveszik a cipőjüket s bemennek a templomukba. Kis ücsörgés után sétálni indultunk. Ekkor akadtunk rá az Iranian Mosque-ra, ami nekem marhára tetszett.

Iranian Mosque

A gyomrunk vette át az irányítást, s újból kaja után néztünk. Találtunk egy szimpatikus sikátort, ahol csak helyiek kószáltak – na, pont ilyen kell nekünk, gondoltuk. Találtunk is pár „szimpatikus” helyet, ahol kölcsönösen megbámultuk egymást a bent ülőkkel, de szerencsére a pincér potenciális pénzforrást látott bennünk, így heves karjelzések közepette beinvitált minket. Na, ezen a helyen csak pasik voltak, ahogy beléptünk egyöntetűen abbahagyták a kajálást, s nekiállták az Ildit bámulni. Én kinéztem egy üres asztalt, majd káját rendeltem. A választék nem volt túl bő, de így legalább hamar sikerült kérni valamit, ami reméltük nem kutyaagyvelő lesz. Amiről, hát amikor kihozták, nem voltam teljesen meggyőződve, de azért nekiláttunk. Itt még az ijesztett meg minket, hogy a vendégek nagytöbbsége kézzel evett. Megfogták a rizst, kicsit összerendezték, hogy jól beleférjen a markukba, meghempergették valami szószban, aztán be vele. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem felálltunk, de pincér-barátunk már hozta is az evőeszközöket, meg 2 üveg vizet.

arab ebéd

Végülis én valami rizses csirkés-furahúsos egyveleget kaptam zöldségekkel, meg csípős szósszal. Ízletesen volt elkészítve, s nagy volt az adag is, sőt finom is volt. Ildi meg valami 5-6 különféle ízű és színű szószt kapott, ami között volt ehető is. Ahogy nekiálltunk falatozni, s valami elfogyott a pincér már jött is egy nagy lavorral és utántöltött – ha kértünk. Sőt a lakoma közben még vagy 4-5 különféle dolgot odapakoltak az asztalunkra, különféle halakat meg zöldségeket, amit érdekes módon más asztalán nem láttunk – valószínű minden szart kipróbáltatnak és kifizettetnek velünk. Kicsit kezdtem is aggódni, hogyha kihoznak egy 400 dirhamos számlát, mit fogunk csinálni, mert 25 embert mégse verhetek meg egy ebéd miatt. Inkább kértük a számlát, ami meglepő módon összesen csak 25 dirham (1.282 Ft) lett. Nem rossz egy igazi helyi all-you-can-eat étteremtől (Bab el Falah restaurant), ahol a végén még vmi innivalót(?) is kaptunk, melyben pici aranyos valamik úszkáltak. Na, de ez már tényleg sok volt. Ezt már nem akartuk kipróbálni, inkább tovább álltunk. Összességben minden nagyon jó volt, a kiszolgálásra sem lehetett semmi szavunk. Pl.: Ildi kicsit megkönnyezte az egyik kaja csípősségét, mire az egyik pincér azon nyomban odaadott egy doboz papírzsepit – kérés nélkül.

Kaja után ismét séta. Ekkor akadtunk rá az igazi textil ‘souk’-ra, ami már ténlyeg úgy nézett ki, ahogy vártuk: egymást túlkiabáló árusok ücsörögnek a boltjaik előtt s próbálnak elsózni valamit. Az alapelvünk egyszerű volt: akarunk venni pár dolgot, de mivel mindenhol ugyanannyiba kerül, ezért nagyon alulról indulunk. Persze az árusok meg nagyon magasról indulnak, mert ugyis mindenki alkuszik és tudja is, hogy alkudni kötelező. Az egyik helyen sikerrel is jártunk, s a végén az eladó, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, azt mondta: velünk a legnehezebb.

Textil souk

Az egész vásárolgatás és piacozás Ildinek tetszett a legjobban. Valami oknál fogva, hogyha egy árus azt mondta neki, „Gyere!, Nézz!, Vegyél!”, ő eleget akart tenni legalább az első két kérésnek, de néha a harmadiknak is, mert mindenben és mindenkiben talált valami jót és szépet. De szerencsére én is ott voltam, s a kategórikus ‘NEM’-ekkel sikerült csak 3-4 kendővel távozni.

Arany souk

A ‘souk’-ok, vagyis piacok nem egy környéken vannak, de gyakorlatilag minden témában megtalálhatóak. Van textil, arany, fűszer – hogy csak a legnagyobbakat említsem – de volt olyan is, ahol csak gombokat árultak.
Ezt a napot ezeknek a felfedezésére és bejárására szántuk, így leballagtunk a Creek folyóhoz, hogy átkeljünk a túloldalra. Ettől kezdve kezdtük megismerni a város másik arcát is: régi épületek, szűk utcák, és végre a hétköznapjaikat élő helyiek. Sokkal több a férfi az utcákon, gondolom a nők még mindig a háztartásban dolgoznak s emiatt nem is nagyon mennek el hazulról. A folyón nincsenek hidak (legalábbis ezen a részen), helyette vízitaxik fuvarozzák az embert. A hajók 10-15 ember befogadására képesek, rengeteg cikázik a vízen, s pár percenként indulnak. A jegyár: 1 dirham (51 Ft)! Mondjuk, ezért olyan luxusszolgáltatásokról le kell mondani, mint korlát vagy szék, vagy biztonsági öv, összesen van 2 hosszú fapalló, azon ülnek az utasok.

Creek hajók

A túloldalon csak folytattuk a vásárolgatást. Könnyű volt az arcomra erőltetni a ’nem akarok semmit se venni s unom már az egészet’ arcot, s ebből kiindulva jó üzleteket kötni. Vettem is magamnak egy olyan bigyoizét, amit ezek az emberek hordanak. Mi is az? /Kockás abrosz fejkötővel…/

Esteledett mire a parfűm ‘souk’-hoz értünk, így gyorsan át is tettük magunkat az aranyszouk-hoz. Itt, ami a legmeglepőbb: az arany színe. Talán azért, mert sokkal tisztább, s magasabb a karátszáma, s olyan nagyon sárga. Ami miatt mi picit hamisnak éreztük az egészet, bár ehhez lehet, hogy közrejátszott az a 3000 indiai, aki az utcán szólítgatott le minket szüntelenül, hogy itt a boltjuk nem is olyan messze, szívesen elkísérnek, hogy vegyünk hamis Rolex-et. Tetszett az őszinteségük.

Zárásképpen még elmentünk a fűszer ‘souk’-ba, de itt már nem vettünk semmit. Viszont hátra volt még valami – egy jó kis vacsora. Az útikönyv ajánlása szerint az egyik legjobb étterem itt van nem messze a folyóparton, így leballagtunk. Itt férfiak kéz a kézben, vagy éppen ölelkezve sétálgatnak, beszélgetnek, ami tényleg nem a szexuális hovatartozását hivatott kifejezni, hanem az igaz barátság jele. Kíváncsi lennék, mit szólnának a haverok, ha egyik buliba menet belecsapnék a markukba, s nem engedném el

Fűszer souk

Maga az étterem (Kan Zaman) eléggé üres volt mikor odaértünk, s kicsit kétkedve kértünk asztalt. Itt is egyből hoztak vizet, valamint az angol nyelvű étlapot. Nagyon sokan beszélnek angolul, legalább alap szinten, szóval ezzel sehol se volt problémánk eddig. Előételnek kértünk humuszt, meg mellé még valami szószt, meg kenyeret mártogatni. Na, ez már akkor adag volt, hogy ketten jól laktunk vele teljesen, és még maradt is. Adtak mellé zsemlét is, aminek hiáyzott a belseje, s azzal mártogattunk. Nagyon hangulatos volt ott ülni a kellemes szabad levegőn Dubaiban, a folyóparton, s lakomázni egy olyan étteremben, ahol inkább helyieket láttunk, mint külföldieket. A főétel is rendben volt, s desszertnek rágyújtottunk egy vizipipára. Az íze annyival másabb volt, mint otthon, hogy hihetelten. Szinte harapni lehetett a füstöt. Legalább másfél órát elücsörögtünk, s romantikáztunk a fényben úszó folyóparton. Ezért az egészért összesen 130 dirhamot, vagyis 6500 forintot fizettünk, ami egyértelműen olcsó, összehasonlítva akár egy pesti étteremmel. S a legfurább: nem hiányzik az alkohol. Otthon már csak megszokásból is sört ittam volna a vacsi mellé, de itt annyira nem része a kultúrának, hogy simán el lehet lenni nélküle.

vacsora és vizipipa