Rejtett csodák útközben: Horseshoe Bend és Antilope Canyon
Ha már eljöttünk ennyire keletre, úgy döntöttünk megnézünk két másik látványosságot is, amit ajánlottak; ezek pedig Horseshoe Bend és az Antilope Canyon.
A képek alapján nagyon megtetszett mindkét hely, így megindultunk Page felé. Ettől a várostól vannak pár mérföldre, s itt akartunk megszállni. Szerencsétlenségünkre valamilyen konferencia volt, s gyakorlatilag nem találtunk szabad szobát, még a drága hotelokban sem. Nem volt mit tenni, az egyik motel parkolójába bekéredzkedtünk s az autóban töltöttük az éjszakát. A fürdés hiányán kívül elég komfortosan telt az alvás, bár másnap már reggel 6 körül ébren voltunk.
Ekkor már olyan 10 napja úton voltunk, így kerestünk egy mosodát. Amerikában az emberek jó része nem otthon mos. Elég sok helyen vannak mosodák, ahol pár dollárért lehet használni a hatalmas gépeket. A hangulata ennek is megvan, bár az elején sokat szívtunk vele, mivel ott kell ülni, s mexikói vendégmunkásokat kell bámulni, valamint az amerikai ruhák más mosást igényelnek. Ennek következményeként elég sok régi vagy újonnan vett holmit kellett kidobni, mert összement a rossz program miatt. Amit feltétlenül érdemes kerülni, az a szárítógép.
Tipp: Ezen a vidéken kevés a térerő, sőt leginkább nincs. Nem mintha használni akartuk volna a telefont, de azért nem árt tudni, hogy teljesen el vagy zárva a külvilágtól.
Túljutva ezeken a nehézségeken, kezdésképpen a Horseshoe Bend-hez mentünk.
Ez is egy kanyon, de ide már gyalogolni kell egy félórát, s jóval kisebb, ezért könnyebb feldolgozni a szépségét. Mikor odaértünk, elállt a szánk. A vöröses homoksziklák között egy smaragdzöld folyó jelent meg, s életet lehelt a tájba. Olyan volt, mint egy Kánaán a sivatag közepén. S mindez egy olyan természeti képződményként jelent meg, melyhez hasonlót nem láttam még. Mindenféle védőkorlát nélkül, kevés turistával egyetemben lehetett élvezni a pillanatot. Életem egyik kedvence volt.
A legjobb kalandokra bizony spórolnunk kell! Olvasd el, hogyan spórolj a nyaralásodra könnyedén!
Következő állomásként az Antilope Canyon-t iktattuk be, melyet a tesómék ajánlottak.
Lényegében víz vájta alagutak, és mélyedés-rendszerek a homokkőben. Két verziója van, az egyik a földfelszín alatt, a másik felette. Ők az alsóba mentek, ahol ugyanazt lehet látni, csak kevesebb turista van, s szűkebbek a járatok. Na, mi ezt nem találtuk meg. Az útnál csak a felszínit jelzik, így oda mentünk. A parkolásnál kellett fizetni, nem volt drága; 20-25 dolcsi fejenként. Innen egy nyitott terepjárón vittek minket a kiinduló-ponthoz a többi utazóval együtt. Nem spannoltunk össze egyikkel sem, nem kérdezgettük, hogy „honnan vagytok”, „merre mentek”, „de szép a vidék”. Nem volt rá igényünk, bőven jól éreztük magunkat kettesben is. Odaértünk, lepattantunk a platóról, s csapatokba gyűltünk. Egy nagy repedésbe kellett bemenni, volt valami srác, aki idegenvezetőnek adta ki magát, s aznap már szerintem tizedszer mondta el ugyanazokat a dolgokat. Érdekes volt hallgatni, hogy évekkel ezelőtt hol volt a talaj, és mennyit mélyült, vagy éppen sekélyedett a kanyon. Elég cikázó volt, fentről jó pár helyen besütött a nap – fotósoknak ideális. Én is lőttem egy halom képet, de csak egy régi Canonnal voltam felszerelkezve. A túra egy oda-vissza útból állt. Végigvánszorogtunk a kanyonon, ahol van a torkolat, ami összegyűjti a vizet, s alakítja az alagutat. Próbáltam úgy fényképezni, hogy ne legyen rajta senki, de nem volt egyszerű. Emiatt érdemes a másik részt választani, vagy netán korán jönni, itt viszont sokkal szebb volt a fényjáték.
Visszadöcögtünk a dzsippel, beugrottunk a saját autónkba s néztünk nagyokat, hogy na, akkor most merre is. Mivel a mai nap eléggé természet közeli lett, így ezt a gondolatmenetet folytatva a Zion és Bryce nemzeti parkok-t felé vettük az irányt.
51-es körzet, tankolási nehézségek a sivatagban
A környék kőkeményen leegyszerűsödött: homok és síkság, a horizonton pedig égig érő hatalmas hegyvonulatok. A városok is kezdtek felszakadozni, s egyre ritkábban láttunk érdekességeket. Miután közelebb érkeztünk az úti célokhoz, újra változott a táj, s a parkra jellemző vonulatok tűntek fel. Óriásfák, vagy éppen égbenyúló hegyes kőoszlopok. Azonban belépőt nem akartunk fizetni, csak áthajtani a parkon, amit nem lehetett. Kicsit szívtunk ezzel, kerülnünk kellett, s le is mondtunk erről a vidékről, mondván, láttunk már elég természeti kincset a sivatagban. Így indultunk el Kaliforniába s hagytuk el Utah-t.
Nem tudom, ki mennyire van tisztában Nevada látványosságaival, és felépítésével.
Mi semennyire nem voltunk, ezért naivan abban a hitben indultunk neki, hogy majd csak lesz valami, miközben átszeljük. Na, ez nem így van! Nem véletlen települt ide az 51-es körzet, néha embert se látni, település alig, turista meg egy se. 1-2 óra alatt bejutottunk a „sűrűjébe”, s kezdett nagyon nyomasztó lenni a táj.
Az elején még élveztük a 20-30 kilométeres nyílegyenes útszakaszokat, ahol tényleg autót se láttunk, csak néha 1-1 kósza tehén miatt kellett lassítanunk. Megálltunk, kifeküdtünk az út közepére, sétálgattunk, de a benzin fogyásával egyre inkább úrrá lett rajtam a lincshangulat, és a pánik. Belegondolva, hogy mennyi élettel találkoztunk az elmúlt pár órában, nem szívesen töltöttem volna az éjszakát a sivatagban egy olyan vidéken, ahol az összes horrorfilmet már leforgatták: őrült sofőröktől kezdve zombikon és gyilkos vírusokon keresztül, mindennel. És pont elindulás előtt láttuk az egyik szupersláger bemutatóját, melyben eltévedt magányos autósok elé dobnak ki szögesdrótot, hogy elmenekülni se tudjanak… Na, ahogy így haladtunk, egyre nagyobb csönd lett a kocsiban, s amikor ráfordultunk a következő – látszólag 50 kilométer – hosszú egyenes szakaszra – na, ekkor éreztem, hogy eljött a vég. Ahogy számolgattam kb. 40-50 km-re volt elég a benzin. A térképben sem lehetett nagyon bízni, mert a kisvárosok nem feltétlenül jelentenek megoldást, néhány helyen csak pár elhagyott házat látni, vagy egy fura éttermet, de tankolni nem lehet. Az utolsó reményünk a domb túloldalán volt, ahova sikeresen átevickéltünk. Hatalmas megkönnyebbülés volt látni a kutat, s hát, élve a monopolhelyzettel, kb. dupla áron adták a benzint. Cserébe legalább nem kellett sorban állni…
Itt már mindenhol ki volt táblázva az 51-es körzet, meg az ufó-veszély, meg a hasonlóan vicces táblák, s a térkép alapján tényleg elég közel járhattunk hozzá.
Amúgy próbáltuk eléggé megtölteni a tankot, mert ki volt írva: „next gas 110 miles”. (Magyarul annyit jelent, hogy a legközelebbi tankolási lehetőség kb. 180 km-re van, ami barátok között is marha messze van.) Hajtottunk tovább az Extraterrestrial Highway-en (375-ös út), melyen bármikor belénk repülhetett volna egy ufó. Tessék vigyázni!
Viszlát Nevada
Ahogy közeledtünk Kaliforniához egyre barátságosabb lett a táj; kicsit hegyes, kicsit fás. Valahogy ez a km-mérföld átváltás sose ment – így ránk esteledett a hegyekben. Benzinünk volt, már csak a zombikat kellett legyőznünk. Ahogy haladtunk, egyre többször tapasztaltuk, hogy a térképet frissíteni kellene. A települések helyén 1-2 kósza házikó, esetleg még az se. Közben még több horrorfilm jutott eszünkbe, így nagyon vártuk már, hogy megállhassunk, s végre civilizációt találhassunk. Ha jól emlékszem, a sebességhatárokat nem nagyon tartottam be, s toltam neki, amennyire a kocsi és az út engedte. A szállásunkat még Nevadában találtuk, pontosabban Alamo-ban, ahol azért annyi hidegvérem még volt, hogy lealkudjak 5 dolcsit a szobából.
Reggel frissen, üdén keltünk, ettünk volna valamit, de nem volt. Az egész nyamvadt városban kb. egy bolt volt, meg 15 ház. Gyorsan tankoltunk, s beugrottunk a kocsiba. Utunk a Yosemite nemzeti park felé tartott: ezt választottuk erre a napsütötte szombati napra. Ahogy emlékszem végig remek időnk volt, de hát az lenne a meglepő, ha esne ezen a vidéken.
Kalifornia és Nevada határán egy hatalmas hegység húzódik, melyet nem egyszerű átszelni, s rengeteg nemzeti park található mamutfenyőkkel, meg miegymással. Mi azért választottuk a Yosemite-t, mert elég sokat hallottunk róla, s igazából itt is minden megtalálható: különféle erdők, medvék, vízesések. Még, mielőtt bementünk volna a parkba, már nagyon sok szépet láttunk. Volt egy erdő, ami teljesen le volt égve, vadállatok szaladgáltak a fák között, meg egy extratiszta vizű tavat is útba ejtettünk.
Yosemite; mi az a Yosemite?
Maga Yosemite indián eredetű szó, s medve a jelentése. A park máig a geológusok kedvelt kutatóhelye, mivel földtani ritkaságok százait rejti. A tudósok elmondása alapján itt régen egy domb volt, melyet a földmozgások változtattak Sierra Nevada-vá. Legismertebb része a Merced folyó völgye. A 20 – 25$-os belépő leszurkolása után begurultunk, ettünk egyet, magunkhoz kaptunk egy térképet, s elállt a szánk. Ahogy kivettük, legalább 2 – 3 nap kellene csak a lényeget megnézni, de hát nekünk nem állt ennyi a rendelkezésünkre. Kiválasztottuk a számunkra szimpatikus helyeket, s kicsit túráztunk. Felmásztunk egy akkora kőre, mint a fejem. Na, jó, egy kicsit nagyobb volt, kb., mint egy focipálya, s az egész egybefüggő. Emellett erdő, erdő és erdő. Hihetetlen, hogy alig 100 kilométerre homok és szárazság borított mindent, itt viszont burjánzott az élet. Folyók szelték keresztül ezer felé, s a hegyeken fura, medve forma élőlények mászkáltak.
A nap csúcspontja azonban a méltán világhírű vízesés a méltán világhírű vízesés volt, ami ilyenkor kicsit ki van száradva, de legalább fel lehetett menni a tövéhez. Kb. 750 méter magasból hullik alá, s már messziről látni lehet. Ide mindenképp érdemes eljönni. A világ 8. legmagasabb vízesése.
Tipp: Sajnos a globális felmelegedés miatt már egyre kevesebb víz van benne, s érdemes tájékozódni előre, hogy éppen „működik” vagy sem.
A nap végén – így utólag – megint elnagyolt tervvel álltam elő: autózzunk ki az óceánig, s nézzük meg a naplementét. Csakhogy elfelejtettem, hogy hegyekben vagyunk; párszor mindössze 15-20-szal lehet bevenni a kanyarokat, s volt egy sziklaomlás is, mely pont a mi utunkat érintette. Estére azért elég messze jutottunk, viszonylag civilizált vidék volt, így csak élveztük a száguldást, szólt a kedvenc Jack Johnson albumunk, s néztük a változó tájat.
Újra a céltalan utazás lett úrrá rajtunk. Mikor elfáradtunk, kerestünk egy aranyos kis szállást Los Banos-ban, tankoltunk, s ettünk. Boldogok voltunk, s elégedettek.
Légy Te az első hozzászóló: