utazgatok.hu

Bangalore Palota

Bangalore Palace kertjében

Bangalore Palace egy közepesen érdekes látványosság. Van belépő – bár az nem derült ki, hogy pontosan miért kell fizetni. Tudni illik van maga az épület, van egy elég kopár kert, valamint a helyi őrök néha odamennek a fotózkodó látogatókhoz, és kérik a jegyet – ez alapján talán van külön fotós jegy is. Végülis a jegyvásárlás során kiderült, hogyha bent akarok fényképeket csinálni az épületben, akkor ahhoz kiegészítő jegy kell. De ennyi! Ekkor kezdett először megfogalmazódni bennem, hogy Indiában értelmetlen szabályokat tartatnak be olyan emberek, akik maguk se feltétlenül értik a szabályokat. S ehhez egy teljesen felesleges apparátust tartanak fenn. Ennyi feleslegesen foglalkoztatott munkaerőt eddig csak Kínában láttam. A jegyvásárlásnál volt egy srác, aki segített sorba állni, volt néhány lézengő biztonsági őr, volt kettő, aki bele nézett a táskánkba, volt, aki jegyeket adta, volt, aki lepecsételte a jegyet, és még voltak hárman vagy négyen, akik a fejhallgatókat osztogatták. Mert, hát természetesen, audio guide is van (már sokszor észrevettem, hogy az ilyesfajta kiegészítőkért alapból elkérik a felárat, ha akarod, ha nem)…

Kedvet kaptál az utazáshoz? Fedezd fel a legjobb balatoni strandokat!

Bangalore Palace, a kevés városi látványosság egyike

Maga a palota elég káoszos. Az eleje inkább történelmi, ami különböző királyok és császárok történeteit mutatja be. Nagyon tetszett az a rész, ahol bemutatták, hogyan éltek száz évvel korábban az emberek, s ekkor úgy éreztem, megértettem valamit India brit gyarmat volt, és eléggé jól ment nekik évszázadokon keresztül. Azonban manapság olyan, mintha megállt volna náluk az idő száz évvel ezelőtt: maximum a technológia fejlődött, és lettek autók, meg mobiltelefonok, de a társadalom, és az emberek viselkedése nem változott semmit. Egész egyszerűen úgy éreztem magamat, mintha egy sajátos időutazásban vettem volna részt, ahol láthatom, hogyan is éltek évszázadokkal korábban az akkori gyarmatosítók.

Bangalore Palota belülről

Még egy kicsit autóztunk a városban, és közben belecsöppentünk az igazi indiai dugóba. Legalább 1,5 óra volt, mire visszajutottunk a szállásunkra, és nem maradt más hátra, mint autentikus curry-t enni! Én nagyon szeretem a curry-t, és itt aztán ezer féle módom készítették el ezt a világszerte ismert ételt. A következő napokban szinte minden étkezésre curry-t kértem:) (gasztró élményekről írok majd később részletesen)

Újabb nap Bangalore-ban, szafarizással egybekötve

Majmok a Bangalore-i állatkert parkjában

Az idő szűkössége miatt, messzebbi városokba elmenni nem tudtunk, a hotel közvetlen környezetében azonban túl sok mindent nem lehetett csinálni; így úgy döntöttünk, inkább felfedezünk még több részt Bangalore-ban autóval.

Sajnos a mostani sofőrünk még kevésbé beszélt angolul, de azt megértette, hogy szafarizni akarunk. Az állatkert kb. 50 km-re volt, és ismerve a közlekedési nehézségeket felkészültünk, hogy sokat fogunk az autóban ülni. A 2-3 órás kocsikázás közben rájöttem, hogy nagyon nem szeretnék itt élni. Hatalmas dugó mindenhol, állandóan dudálnak, és még a legközelebbi úticél elérése is minimum fél óra, de inkább egy óra.

Tipikus indiai városkép – modern házak az utcai árusok mögött

Kb. délre értünk az állatkerthez, sofőrünk leparkolt, mi pedig elindultunk a jegypénztár felé. Itt tapasztaltam először olyat, amit már sokan meséltek: a helyiek körbeugráltak bennünket, össze-vissza mutogattak meg hívogattak, hogy ne abba a sorba álljunk be, hanem ebbe, ők segítenek, stb. Persze, nem hagytuk magunkat, s szerencsére nem is volt akkora tömeg a jegypénztárnál. A helyieknek itt is jóval olcsóbb a belépő, de azért nekünk se volt annyira drága. Ami azonban elég túlárazott volt, az a légkondis privát 4×4 jeep, melyért többször annyit kellett volna leperkálni. Nekünk ez túl sok volt, s inkább a hagyományos szafarira fizettünk be.

Belépő árak az Állatkertbe

Valahogy egészen más elképzelésem volt a szafariról, mint ami ott várt bennünket. Valahogy úgy képzeltem el, hogy az állatok szabadon sétálgatnak, az oroszlánok vadásznak, vagy éppen heverésznek, de lényegében a saját környezetükben láthatjuk őket.

Indiai elefántok, szafarizás közben

Ezzel szemben ez az indiai szafari inkább egy sima állatkert volt: gyakorlatilag részekre volt osztva egy nagyobb terület – hatalmas falakkal és kerítésekkel – és ezen belül éltek egymástól elszeparálva a különféle állatfajok. Egy kiszuperált iskolabusszal vittek körbe minket, s mindegyik résznél megálltunk néhány percre. Elég szomorú volt az egész: az elefántok lába össze volt láncolva, a medve annyira sovány volt, hogy azon csodálkoztam, hogyan tud még életben maradni, a tigris a kerítés mentén sétálgatott fel-alá, mintha be lenne golyózva.

Meggyötört állatkerti medve

Az egész élmény csalódás volt, és egyáltalán nem erre számítottam. Az egészet még megfejelte, hogy mi voltunk az egyetlen külföldiek a buszon, így a sofőr és a haverja kapva az alkalmon gyorsan beültettek minket a legjobb sorba, elvették a fényképezőgépeinket, és csináltak vele képeket (mintha mi nem tudtunk volna?!). Kicsit fura volt a dolog, de eléggé látszott, hogy mindig ezt csinálják, ezért nem csináltunk nagy ügyet belőle.
Ezt ugye azért csinálták, hogy borravalót adjunk nekik, s ezt – mintha nem lett volna egyértelmű – a tudomásunkra is hozták pár perccel a túra vége előtt. Adtunk nekik kb. 50 rúpiát (kb. 200 Ft) – természetesen reklamáltak, de szerintem, ha ezret adtunk volna, azt is kevesellik.

Indiai tigris

Vásárlási nehézségek

A szafari után újra autóba pattantunk, és elindultunk visszafelé. Abba a hibába estük, hogy feltételeztük, ha valaki bólogat a kérdésünkre, akkor megértette mit akarunk és el is visz minket oda. Röviden: azt kértük a sofőrünktől, hogy menjünk el egy boltba vásárolni – nem ruhát, nem telefont, hanem egy teljesen hagyományos boltba vizet, csokit, gyümölcsöt venni. Nagy bólogatások közepette elmentünk egy turista boltba, ahol mindenféle ajándéktárgyakat lehetett venni. Mondtuk a srácnak, hogy mi nem ezt kerestük, hanem egy élelmiszerboltot, akkor megint az tükröződött az arcán, hogy: “jaaaaaa, most már értem, mire gondoltok!” – így továbbmentünk. Beálltunk egy parkolóba, mely egy pláza-szerűség volt – mint kiderült ez se az igazi, mert ez meg egy elektronikai bolt volt! Visszamentünk a sofőrhöz, reklamáltunk, magyarázkodtunk, és ő megint naivan nézett ránk, hogy dehát mi ezt mondtuk, hogy ide akarunk jönni. Végül, a “Spar” szó volt a titok nyitja, így sok-sok kitérő után sikerült végre bevásárolnunk (útközben láttuk, hogy van Spar, így ezt eléggé magabiztosan tudtuk mondani a sofőrnek).

Itt aztán életem egyik legszürreálisabb élményét éltem át. Már említettem, hogy India az értelmetlen szabályok, és felesleges alkalmazottak országa. Azonban mindez az élelmiszerboltban tetőzött. Eleve, a bejutáshoz fémdetektoron kellett keresztül menni – okés, értem én, sok volt a terrorista támadás korábban, és ki akarják védeni ezeket a támadásokat. De akkor miért nem megy át mindenki a fémkapun?! Az emberek egy része csak úgy besétált mellette, mert a fémdetektor úgy volt felállítva, hogy simán körbe lehetett menni – és ami a legszebb, hogy a biztonsági őrt ez egy cseppet sem zavarta. Én, becsületes utazó révén, átsétáltam a kapun, és ekkor jött az igazi meglepetés. A hölgy – aki az ajtónál állt – odajött hozzám, és elkérte a táskámat. Azt hittem szúrópróba-szerűen táskákat is átvizsgálnak, de nem: egy gyors kötözővel, lezárta a táskámat! Csakis egy dolog jutott eszembe, hogy ezt miért csinálja: hogy ne tudjak lopni. Döbbenet! Hogy én, egy európai utazó teljesen modern ruhában lopásra fanyalodnék Indiában? Hát mit gondolnak ezek! De, ami az egészet igazán indiaivá tette, az az, hogy csak az egyik részét kötözte be a táskámnak: a másik tároló részt ott hagyta! Tökéletes példája az értelmetlen indiai szabályoknak, amit értelmetlenül tartanak be, vagy éppen nem is tartanak be.

Értelmetlen biztonsági intézkedés

A termékskála nagyon hasonló ahhoz, amivel otthon is lehet találkozni, persze van pár indiai fűszer, meg gyümölcs, de ugyanazok a világmárkák néznek vissza a polcokról, mint idehaza. Fizetés után odalépett hozzám egy biztonságiőr-forma, és elkérte a blokkot a kezemből. Gondolom, ő is azt ellenőrízte, hogy mindent kifizettem-e, de kb. 3 másodpercet foglakozott a blokkal, amin kb. 20-25 termék volt felsorolva. Ennyi idő alatt lehetetlen tételesen végignézni a listát, s megint megmutatta magát a túlfoglalkoztatás értelmetlensége.

Sistergős vacsora

Már elég későre járt, és kezdtünk nagyon éhesek lenni. Még Magyarországon kaptunk egy ajánlott étterem-listát, mert hát ugye az utcán nem tudunk enni, sőt, leginkább csak bizonyos éttermek biztonságosak. Mondtuk is a sofőrnek, hogy vigyen minket Conny’s streakhouse-jába. Elsőre nézett nagyokat, aztán miután többször elmondtuk a hely nevét, sőt, még a térképen is megmutattuk, akkor leesett neki a tantusz, és bőszen bólogatott. Elindultunk, nagyjából jó irányba, aztán egy idő után kicsit rossz irányba – biztos nagy a forgalom a másik utakon, gondoltam. Aztán, egyszer csak a srác megállt egy nagy épületnél, és mutatja az emeleti éttermet: nagy neonlámpa jelzi, itt egy steakhouse található. Összesen ennyi maradt meg neki! Szóval, az egész bólogatás, meg hogy megértette, amit akarunk az nagyon távol állt a valóságtól: az egész történetből kiragadott egy kis szeletet, az neki már elég volt és ezzel ő a feladatot teljesítette is. Aztán végül ránk nézett értetlenül, hogy miért is nem jó nekünk ez az étterem, és miért akarunk a másikba menni. Elővettük a GPS-t, és innentől már konkrétan mutogattuk hogy mikor merre kell fordulnia. A streahouse teljesen üres volt, amikor odaértünk. A kaja viszont nem volt rossz: ’sizzler’-t ettem, amit talán úgy lehet lefordítani hogy “sistergős”. A kifejezés nem is az ételre, hanem a tálalásra utal: fognak egy tálat, amit nagyon felhevítenek, és azon szolgálják fel a kaját. Emiatt, amikor kihozzák füstöl és serceg az étel, valamint elég sokáig meleg is tud maradni. Elég látványos!

Igazi különlegesség – sistergős vacsora

Egy tipikus vegetáriánus étterem

Összességében a mai napon nagyon elegem lett már ebből az állandó magyarázkodásból, félreértésből. Ekkor volt az első igazi mélypontom: két napja voltam Indiában, és nem akartam semmi mást, mint visszamenni a hotelszobámba, és nem beszélni senkivel – főleg nem a helyiekkel…

Borító kép kredit: @Sahil Ahuja