utazgatok.hu

Több mint 10 éve vagyok a corporate világban; és nagyjából 25 országba utaztam már céges úton. Még mindig emlékszem a legelsőre: huszonéves ficsúr voltam, és Skóciába kellett mennem. Mindent lefoglaltak nekem, a reptéren táblával várt a taxisofőr, és elvitt egy ötcsillagos szállodába. Mámorító érzés volt, fontosnak tartottam magamat, nagyon fontosnak. Ekkor még nem tudtam, hogy a céges utazás mennyire fárasztó és mennyire csak a cég érdekei számítanak! Ezt a világot szeretném kicsit közelebb hozni…

Alig néhány évvel az egyetem befejezése után jelentkeztem egy skóciai projektre, és legnagyobb meglepetésemre felvettek. Engem, egy kis kezdőt, aki alig értett valamihez, és mégis felajánlottak egy hatalmas lehetőséget, mely a sok tanulás és fejlődés mellett rengeteg utazással is járt. Az első utamra nyáron került sor: Glasgow-ba kellett repülnöm, ahonnan aztán az egész újonnan alakult csapat elment egy vidéki szállodába, ismerkedni, beszélgetni és egész egyszerűen elkezdeni a közös munkát.

Megkaptam a céges kártyámat: irány a nagyvilág!

Valójában céges kártyám már 2 évvel korábban is volt, de nem volt aktív; viszont most, hogy utaznom kellett, az aktiválás is megtörtént, így életemben először szabadon rendelkeztem másnak a pénzével. Ha jól emlékszem, olyan 500 ezer forint körül volt a keretem, melybe simán belefért a repjegy, a szállás, és minden egyéb költés.

Hatalmas lelkesedéssel álltam neki a felkészülésnek, és valahogy az egészet egy jutalomnak éreztem: nem tudtam elképzelni, mi a jó a vállalatnak abban, ha kifizet több százezer forintot azért, hogy én találkozhassak más munkatársakkal három napra. Teljesen úgy álltam neki, mintha nyaralnék. Persze, azért másfajta felkészülés kellett, bizonyos értelemben sokkal könnyebb volt: ha az ember saját pénzből utazik, akkor odafigyel a költésekre, utánajár alternatíváknak, így viszont, hogy mindent a cég fizetett, nem kellett ezzel foglalkozni: ötcsillagos szálloda, taxi a reptérre, majd taxi a reptérről, ebéd a terminálban, stb. Egyedül pár extra inget vettem, mert azért mégis csak „business trip”-en vagyok, ahol fontos a megjelenés, és az első benyomás.

Hétfő délben kezdődött az első megbeszélés, ezért már vasárnap elutaztam. Emlékszem – mennyire örültem, hogy kaptam egy ajándék napot, és mivel délben szállt fel a gép így volt még pár órám megismerkedni Skóciával.

Már eleve a taxizás is nagy élmény volt: nem figyeltem, hogy merre megy a sofőr, vagy, hogy milyen drága lesz ez nekem – ott volt nálam az a „varázslatos” céges kártya, ami minden költségemet fedezte. KLM-mel repültem, amit mindig is pénzkidobásnak éreztem, főleg, ha összehasonlítjuk a KLM jegy árát egy fapados járat áraival. Kint Glasgow-ban, újabb meglepetés ért: a nevemre szóló táblát szorongató, középkorú, öltönyös sofőr köszöntött: „Sir, Welcome to Scotland” – s elvette a táskámat, majd a taxihoz érve kinyitotta nekem az ajtót. Bepattantunk és szó nélkül elindultunk a hotel felé. Ha jól emlékszem, akkor a Hiltonban szálltam meg! Micsoda kaland, alig vagyok 25 éves és egy ötcsillagos szállodában lakom, amit persze saját pénzből nem is tudnék, és nem akarnék kifizetni. A kezdeti örömködés után aztán hamar beleuntam ebbe, mert végül is maga a szoba itt se tudott sokkal többet felmutatni: ágy, tv, fürdő, minibár, stb. Inkább valami kaja után néztem, de a hotel árait olyan drágának tartottam, hogy inkább kimentem a városba és kerestem egy pizzázót…

Kultúrák találkozása, ismerkedés az akcentusokkal – totális lefáradás

Alig aludtam éjszaka az izgalomtól, úgy éreztem, nagy fába vágtam a fejszémet. Reggel taxit hívtam és elvitettem magam az irodába. A nehézségek már itt kezdődtek, mert a sofőr alig értette meg amit én mondok, és hát a helyi akcentussal eléggé bajban voltam én is. Nagy nehezen eljutottunk a céghez, ahol aztán jött a felismerés: nem csak a taxisofőrrel volt bajom, hanem gyakorlatilag mindenkivel az irodában. A főnököm körbevezetett, bemutatott mindenkinek és én csak kapkodtam a fejemet. Az emberek 10-15%-át értettem, és legtöbbször csak bután bólogattam és mosolyogtam, remélve, hogy nem kérdés hangzott el.

Az ismerkedés után buszba pattantunk, és útnak indultunk egy vidéki szállodába. Ha egyáltalán lehetséges, akkor ez a hotel még durvább volt, mint a Hilton, amiben előző este laktam. Úgy éreztem, mintha valami James Bond filmbe csöppentem volna, csak éppen lövöldözés és romantikus esték helyett üzleti megbeszélések vártak rám. Túl sok „utazós” dolog nem is történt velem a következő napokban, sőt, kőkemény munka volt: reggeltől estig ültünk kisebb-nagyobb csoportokra bontva, és terveztük a következő hónapokat, és éveket. Mindamellett, hogy rettentően élveztem szakmailag a dolgot, kezdtem rájönni, hogy a céges utazás merőben eltér egy szokványos nyaralástól. Az egész napos meeting-sorozatot egy gyors ebéd, majd egy hosszabb vacsora szakította meg, melyek természetesen ugyanúgy a munkatársakkal zajlottak, és legtöbbször céges történetek, vagy céges témák jöttek elő. A harmadik nap végén – miután visszatértünk Glasgow-ba – csak úgy zuhantam az ágyba este 9-kor: zsongott a fejem, és alig vártam, hogy újra a saját ágyamban aludhassak.

Összességében nagyon élveztem az utazást, de azért hamar leesett, hogy ezen utazások alkalmával kevés lehetőség nyílik városnézésre.

Első megdöbbenés, és csalódás

A multik világában a társadalmi felelősségvállalás, és a környezetvédelem eléggé fontos. Legalábbis elsőre ezt gondoltam. Már az első napoktól kezdve megindult az agymosás, ahol elhitetik az emberekkel, hogy a cégnek mennyire fontosak ezek a dolgok. Persze nem azt mondom, hogy ezek nem lehetnek fontosak, és nem tesz a cég ezekért a dolgokért, de ezt addig tartják fontosnak, amíg nem befolyásolja jelentősen a cég profitját. A workshop második napján hangzott el a project-vezető szájából a következő mondat: megpróbálunk minden helyi törvénynek és szabályozásnak megfelelni, de amíg a szabályok megszegéséért járó büntetés költsége nem éri el azt az összeget, amit abba kellene befektetni, hogy a cég megfeleljen ezeknek a helyi szabályoknak: na, hát akkor inkább a büntetés megfizetését választjuk. Bumm. Hát ezen eléggé megdöbbentem! Lényegében azt mondta a főnök, hogy a környezetvédelem és a törvények betartása csak addig fontos, amíg a profitot nem érinti.

Miért éri meg ez a cégeknek?

Még mielőtt nekivágtam volna életem azon szakaszának, amikor 2-3 hetente más országba kellett utaznom, már akkor felmerült bennem a ’miért’, vagyis hogy hogyan éri meg ez a cégeknek?

Egy európai céges út 2-300 ezer forint, egy tengertúli 1-2 hetes tartózkodás 1,5-2 millió forintnál kezdődik. Sokáig nem értettem, hogy miért éri meg ennyit utaztatni az embereket. Aztán rájöttem, hogy nem is éri meg. Vagyis hát ez nézőpont kérdése: ha kiemeljük a teljes képből az adott utat, és csak azt vizsgáljuk, hogy az az adott út mennyi hasznot hozott, akkor elég egyértelmű a kérdés, hiszen ráfizetéses a cég számára. De akkor miért csinálják?

Van az egész történetnek egy másik oldala. Vegyük az én példámat. Valaki csinálhatná az én munkámat, mondjuk Londonból és valószínű 3-4-szer annyit keresne, mint én itthon. Így viszont, hogy az időm nagy részét Magyarországon töltöm, rengeteget spórol velem a cég, még ha azt a pár utazást hozzá is adjuk a költségekhez. Vagyis az egész költségcsökkentés, és hatékonyságnövelés sokkal olcsóbb, ha alkalmaznak egy szakértőt, és néha-néha kifizetik a milliós utazásokat, minthogy fenntartsanak egy szakértői bázist minden országban, vagy régióban.

A cégek nem hülyék: ha tehetik, találnak olcsóbb megoldást. Az elmúlt évtizedben még több minden megváltozott: a technológia fejlődésével, egyre közelebb kerültek egymáshoz a virtuális csapatok, és a videókonferenciák, online meeting-ek egyre nagyobb szerepet kapnak. Manapság egy sima céges út már-már tényleg „ajándék”-nak minősül…