utazgatok.hu

Mivel időnk nem volt körbeautózni a gyűrűn, ezért erre a napra egy egész napos túrát terveztem be észak / észak-nyugati irányba. A várost hamar elhagytuk annak ellenére, hogy a helység-, és utcanevek kiolvashatatlanok. Mi egy klasszikus autós úti térképet vettünk, mert egy nappal az indulás előtt derült ki: a GPS-ünkben nincs Izland térkép (a tiédben van?). Északnak indultunk el az 1-es úton (hol máshol), kanyarról-kanyarra változott a táj. Az egyik hegy mintha vulkán lenne, a másik csupa kő, a harmadikon egy gleccser vánszorog lefelé. Az egész megfűszerezve számtalan vízeséssel. Sok benzinkutat nem láttunk, így ezt próbáltuk fejben tartani a nap további részére.

Nehéz a tankolás Izlandon

A part nagyon szabdalt, és az aszfalt ennek a nyomát követi. Sok helyen megálltunk fényképezni, közben elkapott minket egy-egy nyári zápor is. 11-re elértük első állomásunk parkolóját – Barnafossar (Bjarnafossar) vízesést. Persze ez sincs rendesen kitáblázva, hanem a Hallmundarhraun lávaföldet kell követni. Kb. 100 kilométerre található Reykjaviktól. Itt végre kipróbáltam a négy kerék meghajtást, mert az utolsó szakasz nem betonút. Mit mondjak, elég élvezetes! Nekivágtunk a túraútvonalnak, de nem akartunk itt vesztegetni 3 órát egy amúgy is szűkösre szabott nyaralásból. Ha van ideje az embernek, belefér egy újabb vízesés, de emiatt nem érdemes ideutazni. Útközben elhaladtunk a Laxifoss (Horse’s Mane Falls) vízesés mellett – ez sem egy nagy látványosság.

Ahogy nyomultunk tovább, a táj folyton folyvást változott. Egymást váltogatták a lávafolyás nyomok a hegyomlással, köztük a senki földje, ahol az életnek a legapróbb nyomát sem találni. Az út elég üres, pár helyen még a főút (1-es) sincs lebetonozva. Kevés a ház, néha 1-1 benzinkút, vagy falu.

Izlandi út

Egy nagyváros van az úton: Borgarnes. Maga a parti út nagyon kanyargós, van arra lehetőség, hogy az ember levágjon egy félórás kerülőt, de az alagútért (Hvalfjörður Tunnel) fizetni kell. Mi ezt kihagytuk, inkább pörögtünk északnak. Rendőrt nem nagyon láttunk, így azért tudtunk teperni rendesen. Azt azonban hallottam, hogy nem ajánlott gyorsan hajtani, mert a bírságok hatalmasak. Sebességkorlát 80 (néha 90) az országúton és 50 a városokban.

A mai célunk a Snæfellsjökull nemzeti park (Þjóðgarðurinn Snæfellsjökull), mely a Snæfellsjökull félszigeten található, mely lényegében egy 700.000 éves vulkán, gleccserrel a tetején. Emellett puffinokat is lehet látni, más néven lundát. Julius Verne – „Utazás a Föld középpontja felé” című műve tette híressé ezt a tájat. Lényegében az 54-es körbefogja a félszigetet, s az összes látványosság innen érhető él.

Autónk az izlandi tájban

Sajnos, mire a csücsökbe értünk hatalmas felhőszakadás kezdődött, mely mindösszesen tíz percig tartott. Így száraz helyre szálltunk ki Laugarbrekka-nál. A mondák szerint Guðríðr Þorbjarnardóttir született itt. Mivel földrajzilag ez már Amerika, őt tartják az első Amerikában született fehér nőnek. 1881-ig még egy templom is állt ezen a helyen ennek emlékére.

Látni lehet a hatalmas szirteket, őrjöngő tengert. Hihetetlen, milyen formák maradtak meg itt! Mintha bármikor le tudnának szakadni a csipkézett szirtek. Az egyik hegyről kifejezetten jó kilátás van a 15 méter magas Hvítserkur kőfalra.

Ildi

Peti

Hvítserkur pedig egy az óceánból kiemelkedő hegy, ami pont úgy néz ki, mintha egy sárkány inna a vízből. Az izlandi legenda szerint egy troll elfelejtett elbújni a napfény elől és megkövesesedett. Itt belebotlottunk egy galamb-rajba is – sajnálom, hogy nem puffinok voltak. A sziklákat sok helyen fehérre festette a madárürülék.

Északra továbbmenve letérünk egy harmadrendű útra, ami kivezetett a parthoz egy csendes, szélvédett öbölbe (Svalpufa Pufubjarg).

Pufubjarg Svalpufa öböl

Annyira szép volt, ahogy a tenger nyaldosta a homokot, csak kár, hogy 5 fok volt. A látvány azonban így is lenyűgözött bennünket. Az 54-es utat már rég elhagytuk, de az útminőség jó, nem használtuk még a 4X4-et. Visszafele haladunk a félsziget északi oldalán, fotózunk pár halászfalut meg fura templomot, de Skóciában láttunk már eleget ebből, így inkább az Izland-specifikus dolgok után eredünk. Mivel az egész sziget nagyon gyéren lakott, s benzinkutak sincsenek minden sarkon, ez okozhat némi frusztrációt, különösen a dzsip fogyasztását elnézve. Eddig nem igazán volt szükségünk a 4-kerék meghajtásra, így letértünk az 574-es alig jelzett mellékútra, melyen végre szembetalálkoztunk a várva várt „csak 4X4-gyel” táblával. Át is váltottuk az autót, s megkezdtük utazásunkat a semmibe a hegyeken keresztül. Őszintén szólva, ha mondjuk Amcsiban lennénk akkor eléggé tele lenne a bili, mert az összes horrorfilmet lejátszottam volna a fejemben, de valahogy itt ez kimaradt. Lehet hogy azért, mert soha nincs sötét, vagyis mire 4 hónap múlva lesz, akkor én már nem szeretnék Izlandon lenni.

Vulkáni hamu és mi

A táj gyönyörű, még mindig tízpercenként teljesen megváltozik, új színek és formák kerülnek elő. A friss lávafolyás tetszett a legjobban, mely tényleg olyan volt, mintha még mindig olvadt lenne, csak a teteje megszilárdult. Persze útközben szembe jön pár sima utcai kocsi, és a terep se annyira durva, de azért megnyugvást ad a négykerék-meghajtású Suzuki. A miheztartás végett: az 55-ös és 60-as utak következő szakaszaira jobban kellett a dzsip, mint az 574-esre.

Elég későre járt, mire visszajutottunk az egyes útra, de nem voltunk fáradtak, így a bónusz-program felé vettük a kanyart. A térkép alapján, a mai napon kb. 400 km-t tettünk meg, és este 8 óra volt már.
A környéken rengeteg látnivaló lenne még. Északnak menve elérhettük volna Látrabjarg-ot (14 km hosszú sziklafal, Európa legnyugatibb széle), mely több millió puffin otthona – a világ teljes populációjának 40%-a itt található. Emellett még a Fjallfoss (Dynjandi) vízesés itt található a maga 100 méteres magasságával valamint egy másik madár lakta sziget – Drangey. Ezek egyenként elvennének fél-fél napot, akinek van ideje, mindenképp kanyarodjon erre. Itt van még Hornstrandir és Jökulfirðir nemzeti parkok, mely a puffinok mellett másfajta állat és növényvilággal, gleccserekkel és természetesen vízesésekkel csalogatja a turistákat. De azért ez nagyon messze van. Aki fjordokat keres, annak például itt van Hrafnsfjörður és Hesteyrarfjörður. Szívesen megnéztem volna még Hornbjarg-ot, mely egy hatalmas földkiemelkedés – olyan, mint egy mohával benőtt asztal és nagyon hasonlít a Skye szigetre. Ezeknek a felfedezésére azonban legalább 2-3 extra nap kellett volna.

Egy órás kocsikázással az 50-es, 523-as majd 518-as úton eljutunk Barnafoss-hoz (Gyermekek vízesése).

Barnafoss vízesés

Ez egy különleges vízesés-komplexum az arany háromszögtől északra, de sajnos nincs semmi más a környéken. Útközben elkapott minket pár kisebb zivatar, de mikor megérkeztünk már jó idő volt. Az óra fáradtan ütötte a tízet, mi viszont frissek voltunk. Meglepő és érdekes milyen jó hatással van az emberre és a fáradtságra a világosság és a nap. Hiába vagyunk úton reggel 9 óta, még mindig megyünk előre. Szóval az autóból kiszállva csak pár lépést kel tenni, s hihetetlen látvány tárult elénk. A színek itt is elképesztőek voltak, de ami a legfurább, hogy a vízeséseknek nincsen forrása. Olyan, mintha egy rét alól buknának elő a hullámok. Habzik-fodrozódik, mi pedig fényképezzünk.

Barnafoss vízesés

Feljebb a folyón újabb vízeséseket látni. Egy hidat is építettek ide a turisták boldogítására. A víz néha átváltozik arra a nagyon mély, kék színre, melyet még tegnap láttunk a gejzíreknél. Próbálom megörökíteni.

Mi a Barnafoss vízesésnél

Legalább egy órát elbámészkodtunk, egy zápor átrohant felettünk, aztán mi is útnak indultunk. GPS hiányában az úti térképre hivatkoztunk, ahol sajnos nehéz megkülönböztetni az utakat. Mivel visszafelé nem akartunk még egyszer átautózni a terepen, alternatívaként találtunk egy keresztutat (518-asnak írják ezt is). Hát nézzük meg! – mondja Ildi. El is indultunk. A nap már elég alacsonyan járt, de fényszóróra még mindig nem volt szükség. Az utak egyre szűkebbé és kövesebbé váltak, sűrűsödtek a kátyúk és érezhetően csökkent a sebességünk. Egy jobbra kanyar után ott van az úton egy „behajtani tilos, az út lezárva” tábla. Kicsit furán van odarakva – biztos nem a mi utunkra vonatkozik – hajtunk tovább. Még pár tábla feltűnt, hogy omlásveszély, meg ne menj tovább, de ha az elsőre nem figyeltünk, ezekkel miért foglalkozzunk… Tovább haladva már 30-40 centi mély kátyúkat kellett kerülgetni, néha az egész utat elmosta egy folyó. Egyre beljebb haladtunk a durvaságba, s az út kezdett elhalványulni. Őszintén szólva, sokszor nem tudtam, hogy az úton megyünk, vagy csak úgy kocsikázunk a hegyekben. Ennyire magára-hagyottnak és elszigeteltnek sosem éreztük magunkat. Egyre többször ötlött a fejembe a gondolat – vissza kellene fordulni. Térerő már régóta nincsen, a benzin is fogytán, és ha itt bármi történik, akkor az egész nyaralásunk kárba vész. Sötét azért nem lesz, vadállatok még mutatóban se; de azért rossz érzés fogott el ezektől a gondolatoktól. Mivel már este 11 körül voltunk, más turistákra se számíthattunk. A természet döntött helyettünk, s ránk dobott egy kis hóesést – júniusban.

Nyári hóesés Izlandon

Na, ettől mindketten meggondoltuk magunkat, s visszafordultunk. Azonban ha kihagyjuk ezt a kitérőt, örökre bántuk volna – megéreztük a természet igazi nagyságát, és hogy mennyire tehetetlenek is vagyunk vele szemben. Hajnali egyre értünk a szállásra, ahol gyors zuhi után bevágódtunk az ágyba, hogy feldolgozzuk ezt a hihetetlen sok élményt.