Azt hiszem elmondhatom, hogy a világ végén jártunk. Távol mindentől, egy kietlen, zord vidéken, ami mindig is vonzotta a természetszerető és kalandkereső utazókat. Hatalmas síkságok, hófödte hegycsúcsok, a türkizkék minden árnyalatában pompázó hegyi tavak, folyók, gleccserek és fjordok. Ez Patagónia, Dél-Amerika legdélebbi csücske, egy egyedülálló, természeti kincsekben gazdag, érintetlen terület, amin jelenleg Chile és Argentína néha osztozkodik, de leginkább csak veszekszik.
Ha pontosabb akarnék lenni, azt mondanám, hogy Patagónia a világ végének előszobája, hiszen onnan van még messzebb is. Egyből az Antarktisz, ami alig több, mint ezer kilométerre van Amerika legdélebbi csücskétől. Így távolságra már az utolsó kontinens sem hangzik olyan elérhetetlennek. Ha valakiben ezen a ponton komolyan felmerülne egy antarktiszi látogatás ötlete, annak az árakat látva majd biztosan elmegy a kedve. Csak hallomásból tudom, hogy a legolcsóbb, pár napos hajós túrák ára is már családi autók árával vetekszik.
De maradjunk mi csak a szárazföldön, azon belül is Patagónia középső vidékén, ott, ahol a végeláthatatlan argentin síkságokat az Andok hegyvonulatai törik meg nem kis izgalmat csempészve az amúgy elég unalmas tájba.
Ide utaztunk mi is, túrázni, a Los Glaciares (gleccserek) és Torres del Paine nemzeti parkokba.
Ha kíváncsi vagy Patagónia különböző régióira, akkor ezt a térképet ajánlom.
A parkok közül az előző Argentínához, az utóbbi Chiléhez tartozik. És, ha azt még nem mondtam volna, az argentinok és chileik finoman szólva sem kedvelik egymást. Így azért külön dicséret illeti őket, hogy a folyamatos határviták ellenére sikerült úgy megállapodniuk, hogy az egyik park a határ innenső, a másik pedig a túloldalára kerüljön.
A két nemzeti park egymástól egyébként nincs is messze, szinte érintik egymást. Nekünk mégis több mint 1.000 kilométert sikerült autóznunk, míg eljutottunk egyikből a másikba, majd vissza. Ahogy a térképen is látszik A-ból B-be csak elég nagy kerülőkkel tudtunk menni. Egyenes út ezek között a hegyek között nincs.
A táj igazán az Andok közelében volt izgalmas, ahol a háttérben még látszódtak a hegylánc csipkézett, hófödte csúcsai. Ahogy viszont messzebb kerültünk, kiértünk egy véget nem érő, több ezer kilométer hosszú síkságra, ahol már nem volt sok változatosság. A tájban legalábbis nem nagyon. Szerencsére voltak viszont állatok, és az utunk elején még féket taposva álltunk meg bármelyik guanakó vagy nandu láttán. A hatvan-nyolcvanadik után persze azokat is megszoktuk és már csak azért lassítottunk a közelükben, hogyha valamelyik eszetlen kikóvályog elénk, akkor el ne üssük.
A guanakó egy lámaszerű állat, a nandu pedig egy nagytestű madár.
Az autózás tehát összességében nem volt túl izgalmas, és bár mi pont nem autózni mentünk, mégis a legtöbb időnk azzal ment el. Argentínában a nagy távolságok, Chilében meg a rossz utak miatt, ahol 50-nél nem is tudtunk többel menni. Annyival is csak azért, mert már ment az autópálya mutyizás és 1-2 helyen már olyan szinten volt, amiről már csak az aszfalt hiányzott, de legalább sima volt és hengerelt.
Patagóniába túrázni és természetet látni megy az ember.
Útközben rengeteg lakókocsival és lakókocsivá alakított kisbusszal is találkoztunk, amiket az első pár napban meglátva még romantikus gondolataim támadtak, hogy milyen szuper lenne barátnőmmel nekünk is végigautózni a kontinenst. Ez az idilli hangulatom kb. 1-2 napig tartott. Utunk végére aztán újragondoltam kicsit a dolgot. Most azt mondom, hogy csak időmilliomosoknak szabad egy ilyen túrát bevállalni. Végleg persze nem mondtam le én se róla, csak félretettem a tervet úgy 2-3 évtizedre. Majd a nyugdíjas évek alatt…
A híresen zord időjárás
Patagóniában a turistaszezon hivatalosan a nyári hónapokban novembertől márciusig tart. Pont ellenkezőleg, ahogy nálunk itt az északi féltekén. A márciusi utazásunkkal így mi már elég rendesen a szezon végét karcoltuk és izgultunk is, hogy milyen időjárást fogunk ki. Jobban mondva én izgultam, akinek talán a legkevésbé sikerült az extrém körélményekre felkészülnie. Felszerelésmaximalista barátaimnál persze volt minden, softshell dzsekitől kezdve, merinói gyapjú aláöltözőig, így én csak kapkodtam a fejemet. No, meg persze reménykedtem, hogy ha majd befagy a seggem, csak adnak a 2-3 pót-garnitúrából egyet. 
Hóra, jégre, esőkre és viharokra készültünk, de végül szerencsénk volt és nem jutott más, csak napsütés és nagy leégés. Annyira csak a hidegre készültünk, hogy amikor ezerrel sütött a nap még akkor sem jutott eszünkbe, hogy az ellen védekezni is kéne. Durván le is égtünk. A híresen extrém időjárásból nekünk ennyi jutott.
A félelmeink viszont nem voltak alaptalanok, mert a leírások szerint az időjárás tényleg zord és teljesen kiszámíthatatlan. A viharok a hegyek mögül szinte a semmiből jönnek. Egyik pillanatban még szép idő van, a következő pillanatban pedig már gyülekeznek a gomolyfelhők. 10 percre múlva pedig már úgy szakad, mintha dézsából öntenék. Ilyenkor percek alatt tíz fokokat is eshet a hőmérséklet, feltámad a szél, ami nem ritkán a 100 km/órás sebességet is eléri.
Mi meg csak leégtünk, mint kisiskolások az első balatoni hétvégén.
De hogy ne csak nagyzolásnak tűnjön az extrém időjárás, kerestem egy videót. Ilyennel és hasonlókkal egyébként tele van az internet:
Hogy őszinte legyek, kicsit sajnálom, hogy nem sikerült megtapasztalni az anyatermészet erejét ilyen formában.
Így viszont tökéletes időnk volt és azon sem kellett izgulnunk, hogy látunk-e egyáltalán valamit a Fitz Roy és Torres del Paine csúcsaiból, amik sok túrázó elől a felhők mögé bújnak.
Összesen egy hét
Patagónia nagyon messze van, éppen ezért nem olcsó oda eljutni. Viszont, ha már ott vagy, rengeteg a látnivaló. Tipikusan egy olyan hely, ahova több hétre utazik az ember. De nem mi! Heteink nekünk most sem voltak, de korábbi, hasonló utak tapasztalatai alapján már tudtuk, hogy igenis érdemes – akár rövid időre is – ilyen messze elutaznunk. Szóval örömmel jelentem sikerült! A prekoncepciót ismét megdöntöttük: érdemes volt egy hétre Patagóniába utaznunk.
Légy Te az első hozzászóló: