Elég sok helyen jártam már a világban, és egész eddig egész jól megúsztam komolyabb baj nélkül. Leginkább attól tartottam mindig, hogy elhagyok valamit, vagy ellopnak valamit, de ezt is sikerült elkerülni. Egészen ezidáig! Természetesen, utólag visszagondolva, figyelni kellett volna a jelekre, de szerintem a legtöbb probléma pont abból adódik, hogy az ember túl lazán áll a dolgokhoz.
Tipp: gondolom ezek után mondanom se kell, hogy miért fontos utasbiztosítást kötni, például az Allianz-nál. Az utasbiztosítás részletei itt találhatóak.
Amikor odaértünk a szállásra, egyből úgy fogadtak bennünket, mintha egy baráthoz érkeztünk volna: a környezet, a vendégszeretet, mind-mind kikapcsolta azokat a természetes reflexeket, amikkel védekeznünk kellett volna. A szálláson csak mi voltunk, így nem is figyeltünk arra, mit hová teszünk. A szobákban nem működött a széf, és az ajtókat se lehetett bezárni. Különben is, minek bezárni, a helyieknek úgyis van pótkulcsa mindenhez…
Végigjártuk a már korábban említett programokat; közben többször visszamentünk a szobánkba, és teljesen biztonságban éreztük magunkat. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy egyre elővigyázatlanabbul viselkedtünk, egyre több dolgot hagytunk szanaszét a szobákban. Reggelre kiderült: minden szobából eltűnt 2.000 rúpia (kb. 9.000 Ft)! Amúgy elég ügyesen csinálták, mert nem egy embertől, vagy egy szobából vittek el pénzt, hanem mindenkitől egy kicsit, és simán lehet, hogy egy amerikai vagy egy britt utazónak fel se tűnik ez az összeg – a helyieknek viszont a megszerzett zsákmányért egy hónapig kellene dolgozni, így nagy a kísértés(!).
Velünk azonban nem volt szerencséjük, mert lényegében mindenki az induláskor vett fel pénzt, és mindenki kerek összegekkel vágott neki a hétvégének. Elég szürreális volt, ahogy kiderültek a hiányzó pénzek, és sorra jöttek a “nekem is eltűnt pénzem!”, “nekem is hiányzik pénzem!” mondatok. Természetesen megindult a gyanúsítgatás, és végül arra jutottunk, hogy nem lehetett más, mint valaki a szállásadóink közül: szakács, takarító, stb. Felhívtuk a tulajt, elújságoltuk neki a “jó” hírt, mire ő azt mondta, hogy szerencsére van kamerája, ezért adjunk kevesebb pénzt, és majd utána jár a dolognak. Ja, és természetesen majd szól, hogy mi lett… Azóta is várjuk a válaszát, így szinte biztos, hogy a tulaj is tudott az egészről.
Amúgy összességében szinte mindegy is, mert amennyit elemeltek tőlünk, annyival kevesebbet kellett fizetni, tehát végül is pénzünknél voltunk… A rossz érzés is szép lassan elmúlt, és nekiálltunk összepakolni.
Chikmagalur-ból Bangalore-ba
Összességében, a pénzezés körüli mizériától eltekintve nagyon jó kedvünk volt, de mivel összesen csak 2 szabadnapunk volt, így hát kocsiba pattantunk és elindultunk vissza Bangalore-ba.
Rájöttünk, hogy a XXI. században viszonylag könnyű összekötni az autó rádióját egy okostelefonnal, így leváltottuk a sofőr indiai zenéjét jó kis magyar számokra, mely még inkább dobott a jókedvünkön. Nem is gondoltam volna, mennyit tud dobni az ember hangulatán pár 90’-es évekbeli klasszikus techno zene 
Tipikus kisvárosi utcakép Indiában
Visszafele sem álltunk meg túl sok helyen, mindösszesen egy szent hegyet (Vindhyagiri) vettünk célba, Shravanabelagola városában. A város eléggé turistás volt rengeteg kis árussal, és elég sokan akartak zoknit ránk sózni. Mi meg röhögtünk, hogy mit akarnak ezek: 30 fok van, süt a nap, nem fogunk mi hosszúszárú zoknit felvenni. Aztán, amikor kiderült, hogy cipőben nem lehet felmenni a hegyre, akkor megértettem, miért van ennyi árus, tudniillik a folyamatos napsütés miatt tűz forró a felfelé vezető lépcsősor.
Tipp: a legtöbb templomba, és szent helyre nem lehet cipőben bemenni, így érdemes egy cserezoknit vinni, vagy, ha valaki félti a cipőjét, akkor rakja el egy hátizsákba. Gyakorlatilag a zokni annyira koszos lesz, hogy egy indiai utazás után tuti a szemetesben landol majd…
Vindhyagiri és Chandragiri térképe
ívóvíz – azért én ezt messziről elkerültem
Az árusok azonban itt se voltak túl nyomulósak: mindenki azzal riogatott minket, hogy nem fogunk tudni megállni egy pillanatra sem, mert azonnal körbeugrálnak minket, és nem is feltétlen akarnak eladni valamit azonnal, de a lényeg, hogy nem hagynak békén. Én ilyet alig-alig tapasztaltam, sőt, a lépcsőzés elején még élveztem is, hogy leszólítottak és megkértek, fotózkodjunk együtt. Ami érdekes, hogy vidéken a nőket – főleg a fehér nőket – nem nagyon veszik emberszámba, és a fényképezkedés során is csak pasikat szólítottak le – pedig volt velünk 1-2 szemrevaló lány is (ezen a túrán a kollégáimmal vettem részt)
Szobor a hegy tetején
Miután túljutottunk a közel 700 (!) lépcsőn, megpillantottuk Gomateswara szobrát, mely 18 méter magas és egyetlen nagy gránittömbből lett kifaragva. A kilátás kifogástalan, gyakorlatilag bármely irányba ellátni; biztos szuper lehet innen nézni a napfelkeltét, vagy a naplementét.
Kilátás Vindhyagiri hegyről a városra
Mi kb. pont délben voltunk ott, így sokat nem maradtunk fent, inkább vettünk pár szuvenírt, ami már annyira nevetségesen olcsó volt, hogy alkudni se volt kedvem. Ez igazán pozitív csalódás volt: sok országban 2-3 szoros árról kell nagy küzdelemmel lealkudni az árakat, de itt minden kifizethetően olcsó volt.
Tipp: egy idő után volt összehasonlítási alapunk az árakról, és egyértelműen vidéken érdemes beszerezni a szuveníreket. A kis faragott dobozok, vagy hamutartók sokkal drágábbak voltak Bangalore-ban, mint ezeken a vidéki turista helyeken (Például láttam ilyen kis kézzel faragott fadobozokat. Ezeket vidéken néhány száz forintnyi rúpiáért adták, míg Bangalore-ban akár több ezer forintnyi rúpia is megjelent az árcédulákon).
Indiai lányok tradicionális öltözetben
Emberek az autópálya mentén
Vettünk még fagyit, meg kókuszt, aztán tovább indultunk Bangalore felé, ami onnantól az egész út legunalmasabb része volt. Mindösszesen 100 km, de a szokásos nagy forgalom miatt órákba tellett, mire visszaértünk a hotelba. Szerencsére az út mentén rengeteg pálmafát láttunk, így legalább azokat tudtuk nézegetni.
Pálmafa – állandó növényzet Dél-Indiában
Kb. egy hete érkeztem Indiába, amikor még elszörnyülködtem a hotel minőségén, valamint számoltam a hátralévő napokat. Most mégis úgy éreztem, hazaértem az én tiszta, otthonos, biztonságos hotelszobámba, és ilyen szuper helyen még életemben nem szálltam meg. Még mindig számoltam a hátralévő napokat, de most már nem azért, hogy hány szörnyűséges nap van még hátra, hanem hogy milyen kevés időm van tovább élvezni ezt az országot. Úgy tűnik, megszerettem Indiát…
cover kép forrása: internet
Hozzászólások:
Amit leírtál, az közelében sincs a rablásnak! Megloptak és ennyi. (rablásnál erőszakkal, fenyegetéssel kényszerítenek az értékeid átadására)
Szólj hozzá Te is!