utazgatok.hu

Szóval a terv változott és ismét Havanna felé indultunk, amitől viszont nem voltunk messze, ezért egy a főváros közeli strandot néztünk ki, a Playa Este-t, hogy akkor legalább még ott fürcsizünk egyet. A strandra még naplemente előtt értünk, de a szél akkora volt, hogy fürdeni már nem volt kedvünk. Helyette inkább csak sétálgattunk és söröztünk.

A tengerparton ismét a szocializmus és ugyanazok az épületek köszöntek vissza, mint nálunk otthon a Balaton parton: lapostetős, kocka formájú nyaralók és lepukkant napközis üdülők.

Naplemente a tengerparton

Lerobbant szocialista üdülő

Kubai nyaraló

A strandolás után először még fel akartuk hívni a kölcsönző céget, mert említették, hogy van irodájuk Havanna belvárosában is és akkor nem kell kivinnünk a repülőtérre a bérelt kocsit. Először egy benzinkúton próbálkoztunk, nem volt telefon, majd egy étteremben, ott sem, majd végre egy ilyen út széli kis igazi krimóban tudtunk telefonálni. Viszont az iroda már bezárt, nem volt más választás, a reptérre kellett visszamennünk és visszaérnünk hajnali 1 óra előtt, (akkor indult a bérlés és ha átléptük volna, fizetni kellett volna az extra napért). Ha már ott voltunk a krimóban, gondoltuk egy sör még belefér. Na itt már az árak is szocialisták voltak. Üveg sör 96 Ft.

Havannai szállásunk

Havannai szállásunkon kipakoltunk a kocsiból mindent, majd olyan 11 óra körül elindultunk a reptér felé. Útközben még megálltunk bekapni egy hambit, meg megálltunk csinálni pár képet a kivilágított Che Gueavara-ról a Forradalom téren. Utána már tényleg nem maradt más, mint leadni a kocsit. Az estét hosszúra terveztük, gondoltuk majd jó nagy poén lesz valahogy visszakeveredni a szállásunkra.

Még azt fontos megemlítenem, hogy itt a kajálás után, szinte az utolsó pillanatokban jöttek a bajok a kocsival. Először a légzsák mondta fel a szolgálatot és kivilágított a LED, hogy nem működik, majd a kilométer-óra akadt ki, a megtett kilométerrel együtt és megállt valahol 945 megtett kilométernél. Ezen kívül a kocsi hihetetlen mocskos volt, a küszöbön milliméteres homokréteg, az ajtók akadtak, szóval volt baj bőven. Főleg mivel a szerződésben benne volt, hogy miért mennyi extrát számolnak fel. (pl.: kocsimosás 25 CUC)

Magát a repteret megtalálni nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Táblák ismét sehol. Valamennyire ismerős volt az út és egy ideig jó irányba is mentünk, de amikor már közel kerültünk a repülőtérhez és már láttuk a kifutópályát, teljesen elkeveredtünk. Először valami cargo repülőteret találtunk, de úgy nézett ki, mintha zárva lett volna. Egy darab ember nem volt, egy darab gép nem szállt se le, se fel, semmi. Utána aztán elkeveredtünk valahogy a belföldi repülőtérre. Na, ott se volt senki, csak pár rendőr. Őket megkérdeztük, de amit magyaráztak, attól aztán nem nagyon lettünk okosabbak. Megint a cargo repülőtér felé mentünk és már azon aggódtunk, hogy majd itt körözve a repülőtér körül fogjuk átlépni a hajnali egy órát, aztán majd fizethetünk egy plussz napért, amikor már végső elkeseredésünkben végre találtunk ott egy hapsit és megkérdeztük, hogy hova kell mennünk. Erre ő mondja: “Ide! Már vártalak titeket.” Erre mi összenéztünk, hogy ide?!? Meg hogy már várt ránk?!? Hát akkor ezek nem mi vagyunk, honnan tudták, hogy jövünk? A telefonban nem mondtunk semmit, csak megkérdeztük, hogy hol van az iroda. De aztán kiderült, hogy tényleg jó helyen voltunk és oda kellett menni.
Ekkor már csak a kocsi miatt aggódtunk. Az emberke beszállt, lecsekkolta a benzin-állást, de szerencsére nem ment a kocsival, meg a sötét miatt, azt se látta, hogy milyen mocskos. Visszaadta a fedezeti csekket, majd gyorsan leléptünk.

Azt hittem és reménykedtem is, hogy kicsit kalandosabb lesz majd a visszajutás Havanna-ba, de elég könnyen ment. Kiálltunk az út szélére, kiraktuk a kezünket, majd az első arra járó autó megállt és felvett minket. Az autó egy ilyen pick-up szerű platós kocsi volt. Talán taxi, mert útközben jó sok embert felvettünk, alkudozás nem volt, mindenki fizette a viteldíjat, mintha az természetes lett volna. Közben egy utazó pártól mi is megtudakoltuk, a viteldíj 0.40 CUC (92 Ft) volt.

Éjszakai taxink

A kocsi egészen Havanna Vieja-ig ment, ott leugrottunk, majd pár utcányit sétáltunk. Az egyik park sarkában 4-5 rendőr álldogált és beszélgetett. Amikor elmentünk mellettük, észrevették, hogy külföldiek vagyunk és elkezdtek kiabálni, hogy “Héj máj frend, ver ár ju from?”. Elkezdtünk velük beszélgetni, aztán mondták, hogy hívjuk már meg őket egy sörre. Kérdeztük, hogy “Most? Hát mi van a szolgálattal?”. Úgy ott hagyták volna a szolgálati helyet, mint a pinty, ha mi beleegyeztünk volna, de hát azok a piszkos anyagiak miatt nem tudtuk. Utolsó napokra tényleg nem sok pénz maradt a budget-ből és bizony meg kellett néznünk, hogy mire költünk.

Ez a rendőri hozzáállás egyébként jellemző Kubára. Másnap láttunk olyat például, hogy a rendőr ott aludt a rendőrautóban az őrs előtt. Na, de most tényleg! Képzeljétek csak el ezt a szituációt! De egyébként nem csak a rendőrök, az egész ország ilyen. Úgy néz ki, mintha itt senkinek nem lenne semmi dolga és az ország nemzeti sportja a vakarózás. Na persze a baseball után. Munkanap, hétköznap, teljesen mindegy, emberek üldögélnek, álldogálnak és ránézésre semmi dolguk, semmi gondjuk.

A kubai nemzeti sport

A rendőrökről jutott most eszembe a közbiztonság és az, hogy Kuba talán a világ legbiztonságosabb országa, ami persze a szocializmus egyik ún. mellékterméke. Ez főleg így Kolumbia után volt nagyon érezhető. Az ember körbesétálgathat az éjszaka közepén, szinte bármerre, kamera a kézben, pénz a zsebben és a legnagyobb biztonságban van és érezheti is magát. Egyszer nem volt olyan, hogy a veszély akár legkisebb szikrája is felmerült volna bennem. Tökéletes biztonság van, de persze vigyáznak is a turistákra.

A háziúr elmondta, hogyha engem valaki zaklat, kéreget tőlem, és én mondom neki, hogy nem, de ő tovább zaklat, én odamegyek egy rendőrhöz, csak rámutatok és már megy is a börtönbe. De persze ilyentől nem kell tartani. Hajléktalanok szintén nincsenek, kéregetők is szinte csak minimális, vagy ha kéregetnek is, akkor sem pénzt kérnek, hanem ruhákat, sampont, szappant, bármit amire nincs szükségünk, de ők még tudnák használni. Vagy mint például a gyerekek, akik meg édességet kérnek, vagy azt kérdezik, hogy nincs-e nálunk valami játék, amit nekik adnánk. Ha valaki esetleg Kubába készül, ajánlom neki, hogy vigyen pár dolgot, valami gyerekjátékot, ruhákat, bármit, amit odaadna nekik. És ez nekem nagyon tetszett, hogy nem pénzt kérnek és szívesen is adtam volna nekik dolgokat, de sajnos nem volt nálunk semmi olyan.