utazgatok.hu

Nagy izgalommal ébredtünk aznap. Május elseje, felvonulás, majális. Erre a napra vártunk. A kapott információk elég félrevezetőek voltak, hogy mikor is kezdődik, honnan indul a felvonulás, hogyan tudunk eljutni oda és így az egészből egy ideges kapkolódás lett.

Mikor kiléptünk a házból, a tv-ben már javában az élő felvonulást mutatták és mi még nem voltunk sehol. Na szép, gondoltuk, lekéstünk a feléről. Aztán, hogy ez nem lett volna elég, nem találtunk semmi közlekedési eszközt. Az utcák üresek voltak, csak egy-két riska biciklis tekergetett ide-oda. Próbáltunk velük alkudozni, de az ára egyszerűen nevetségesen sok volt kubai viszonylatban. Más választásunk nem volt, gyalog indultunk neki. Igazából azt se tudtuk, merre van, merre kell indulnunk, de azt tudtuk, hogy messze. Ahogy sétáltunk két riska követett minket, hogy hátha meggondoljuk magunkat. És általában ilyenkor lehet alkudni, de itt, az árak nemhogy lefele, hanem felfelé mentek. Ami az előbb 4 CUC volt, itt már 5 volt. A másik gond pedig az volt, hogy mi 3-an voltunk, a riskák viszont 2 személyesek és a rendőrök megbüntetik, ha hárman ülnek rajta.

Itt már nemcsak a riskát hajtókkal veszekedtünk az áron, hanem egymással is, Scott rohant előre, Bipin lemaradt, fájt a térde. Már magam se tudom hogyan, az egyik hajtóval sikerült lealkudnom 8 CUC-ra és rávettük arra is, hogy vigyen el 3-unkat. Hát mondanom se kell, jól leizzadt a tag a tekerés közben, de a lényeg, hogy utolértük a felvonulást!

Május 1, majális, felvonulás, és az egész, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva: együtt vonul az egész nemzet. A gyárak, közös dolgozók, brigádok mind-mind együtt vonultak és saját készítésű transzparenseiken éltették a szocializmust: “Éljen Fidel Castro!”, “Éljen Raul Castro!”, “Éljen a szocializmus!”, “Előre a nemzetért!” és még folytathatnam.

Éljen május egy

Zászlók a szélben

Voltak csoportok, akik hatalmas fényképeket hordoztak a gyár alapítójáról vagy egyszerűen a gyár termelési eredményeit harsogták.

Felvonulók

A majális főmondata a “mindenki a térre” felkiálltás volt, ami annyit jelentett, hogy a város minden részéből érkező tömeg keresztűl gyalogol a forradalom terén, így ünnepelve a forradalom 50 éves évfordulóját. A felvonulási út mentén 50-100 méterenként hatalmas hangszórókon nyomatták propaganda szöveget. Itt is ugyan az. “Éljen a forradalom! Éljen Fidel Castro! Előre a hazáért!”, közben pedig a kapitalista nyugatot, főleg Amerikát ócsárolták. Az egyik ilyen kedvencem, amikor a jelenlegi gazdasági válsággal példálóztak, kb. hogy nézzétek a kapitalistákat, a gazdaságuk romokban, DE bezzeg a szocializmus az él és virágzik. Viccesen volt.

Mindenki a térre

Az emberek boldognak tűntek és látszólag élvezték a felvonulást, de nem tudom, hogy ez mennyire volt a rendszer nyomása. A teret elhagyva az emberek pillanatok alatt megszabadultak transzparenseiktől, tábláiktól. Gondolom, ez azért jelent valamit.

Eldobált táblák

Revolucion

De ne rohanjunk ennyire előre. A téren mi azért többet vártunk. Lehet hogy lemaradtunk a lényegről? De semmi beszéd, semmi műsor. A felvonulók elhaladtak a téren, ahol egyik oldalt a nemzeti zenekar zenelt, a másik oldalon pedig egy ideiglenes lelátóról magasabb rangú vezetők szaludáltak. Volt a téren egy CNN közvetítő sátor, rengeteg újságíró, meglepően sok külföldi, és ennyi.

Mi legalább elvártunk volna egy forradalmi beszédet, esetleg pár szót Raultól, de ilyen nem volt. Mondjuk késöbb mondták is, hogy Raul nem egy beszédes fajta, ő nem áll ki a tömeg elég és nem osztja a komminuzmus és forradalom eszméit órákig. Ő csak csinálja a dolgát és kész.

A Forradalom tér

Ennek ellenére hatalmas élmény volt. Közben persze eszembe jutottak az otthoni emlékek, a filmek, a paródiák, a felvonulók kérték és így, ezt átélve már sokkal könnyen el tudtam képzelni, hogy milyen lehetett ugyan ez annak idején hazánkban.

A Forradalom tere

Érdekesség, hogy hogyan oldották meg a WC-ket: egyszerűen fogtak egy-egy bádog dobozt, amit ráállítottak a csatorna lefolyóra, aztán hadd menjen.

Kubai WC

Majális után csak hazamentünk. Hát nem mondom, elég volt. Rengeteget gyalogoltunk. Utolsó napunkra már nem volt mit csinálni, főleg mert a budget az eléggé elfogyott, tényleg pár ezer forintnyi CUC maradt, amit mint vésztartalék tartottunk az utolsó napra, hogy taxival ki tudjunk menni a repülőtérre és hogy ne halljunk éhen. Mint már írtam, kártyával fizetni, pénztfelvenni nem lehet, annyi pénzünk volt, amit vittünk és kész.

Szivarozás az öregekkel

Ekkor jött a nagy ötletem, hogy mi lenne, ha az utolsó estére már nem maradunk a szálláson. Azzal spórolunk 10 CUC-t fejenként és inkább este nekivágunk az éjszakának, hogy valahogy – stoppal, busszal, akárhogy – kijussunk a repülőtérre, majd ott csak megvárjuk a reggeli gépet. Többieknek is tetszett, kész eldöntöttünk, este elindulunk a repülőtérre.

Addig még rengeteg időnk volt, hát kiültünk a közeli parkba csak egyet üldögélni. Nem ültünk le 10 perce, hát ki sétálgat ott? Emlékeztek még, az a tegnap esti pár, akikkel az estét töltöttük? Pont ott sétálgattak. Hát ez is véletlen? Elmeséltük nekik a napot, mi volt hogy volt és hogy nem maradt pénzünk, ezért a reptéren fogunk aludni. Erre ők egyből felajánlották segítségüket, hogy akár aludhatunk náluk is, de ha nem akarunk sokat költeni kajára, menjünk vegyünk egy csirkét, menjünk haza és majd anyukája megfőzi nekünk. Miért is ne?! Menjünk!

Itt szeretnék mesélni egy kicsit a kubai gasztronómiáról, ami NINCS. Aki valami jó kubai kaját akar enni, annak Floridaba kell mennie. Jó, az igaz, lehet jó kajákat találni előkelő éttermekben, de olyan, hogy igazi, helyi kubai konyha, az nem létezik. Van egy-két gyorsétterem, amiket ki is próbáltunk, de bár ne tettük volna. Komolyan mondom, életem legrosszabb pizzáját vagy hot-dog-ját ott ettem. Jó, az is igaz, hogy valószínüleg ez volt egyben a legolcsóbb is, de akkor is.

Menjünk vendégségbe

Összecuccoltunk, magunkhoz vettük mindent és elindultunk újdonsült barátainkkal. Abból a szempontból pont szerencsénk volt, hogy ők a reptér közelében laktak, kb. 10 percre attól.

Buszra szálltunk, majd egy jó órás buszozás után végre megérkeztünk az ő lakótelepükre. Kissé lepukkant, ócska négyemeletes panelházak sora. Minden olyan egyszerű, mindenféle fényűzés nélkül.

Útban a lakásukhoz vettünk egy nagy csirkét, meg egy üveg olajat. A cuccokat leadtuk a anyukájának, majd elindultunk, hogy megnézzük a helyi kocsmát és iszogassunk egy kicsit, amig elkészül a vacsi.

A kocsba körül, csak úgy mint otthon, helyi fiatalok tömege. Mindenki próbálta jó formáját mutatni. Aranyláncok, új, divatos ruhák és tuning Ladák. Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy a szocializmusban élnek. És, hogy miből is élnek? Hát mindenkinek van valami “üzlete”, valami “mellékállása”. Próbál mindenki megélni és úgy látszott, hogy ez nem is megy nekik rosszul.

Próbáltuk őket faggatni, de nem nagyon akartak beszélni a business-ről. Azt mondták, szinte mindenkinek van Amerikában élő rokona és ők segítenek sokat, de utalgatásokból én inkább azt vettem ki, hogy nem ez a jellemző.

Hallottunk történeteket, hogy hogyan lopnak az államtól, mint például benzint, nagytételben, de úgy ám, hogy az senkinek nem tűnik fel és hogy mennyire jól élnek meg egész családok ebből.

Ez az egész szocalizmus egy nagyon érdekes dolog. Rengeteget beszélgettünk a kubaiakkal erről, előnyeiről, hátrányairól, de megérteni nagyon-nagyon nehéz. A beszélgetések során én arra jutottam, hogy Kubában a kubaiak legtöbbjének nem is az életszinvonallal van baja. Valahogy mindenki csak megél. A legnagyobb bajuk a szabadsággal van. Azzal, hogy még ha lenne rá pénzük, nem csinálhatnak meg dolgokat.

Telt, múlt az idő, már be is sötétedett, így elindultunk vissza házigazdánk lakásába, hogy már biztos elkészült a vacsora. Így is volt. Yordanis anyukája fenséges vacsit csinált nekünk. Bekajáltunk, csináltunk pár fényképet a ház kertjében lévő kis polski-val (Bipinnek ez a kocsi volt a kedvence, még soha nem látott ilyet), majd megköszönve a szívélyes vendéglátás elbúcsuztunk és elindultunk a repülőtér felé. Yordanis még segített leinteni egy autót, majd végleg magunkra maradtunk.

Bipin a kis polskiban

Pár perc autózás után el is értünk ugyan abba a kereszteződésbe, ahol pár nappal előtte stoppoltunk azután, hogy a bérelt kocsit leadtuk. Újra ott sétálgattunk. A repülőtér környéke ismét csendes és kietlen volt. Csak egy rendőrautó várakozott az egyik sarkon. Meglátva minket, egyből oda is hívtak, de csak érdeklődtek, barátságosak voltak és jó utat kívántak.

Éjfél lehetett, mire a repülőtérre értünk. Kényelembe helyeztük magunkat és aludtunk… már amennyire a kényelem szó itt bármit is jelentett.

Alvás a reptéren

Reggel a becsekkolásnál még egy utolsó, igazi szocialista élményben volt részünk. A légitársaság ugyanis ingyenesen becsomagolta fóliába az utasok csomagjait, de ezt nem úgy ám, mint egy modern reptéren, egy kis gépecske, ami körbetekeri és kész. NEM, hanem egy akkora hatalmas géppel, mint egy konbájn :). A legegyszerübb, ha megmutatom. Itt a kép:

Kubai nyaralásunk véget ért. Egy életre szóló élmény volt.