utazgatok

Ébredés, pakolás, készülődés. Elhagyjuk Las Vegast, irány California. Sárával taxiba szálltunk és visszamentünk a repülőtérre, hogy felvegyük a bérelt kocsit. Emlékeztek, az előző cikkben írtam, hogy mennyit gondolkodtunk azon, hogy milyen kocsit béreljünk és hogy az eggyel nagyobb kategória már sokkal drágább lett volna. Hát, kiderült, hogy nagyon jól döntöttünk. Az AVIS-nak ugyanis nem volt több full-size kocsija, ezért automatikusan eggyel nagyobb kategóriát kaptunk. Egy SUV-t, magyarul terepjárót.

Visszamentünk a hotelhez, telepakoltuk a kocsit, de csurig – nem is tudom, hogy fértünk volna el egy kisebben. Elbúcsúztunk Ilditől és tesómtól, majd négyen Sára, Ági, Lili és én nekivágtunk a 9 napos túránknak.

Búcsuzás Petitől és Ilditől

Az első napra a Death Valley (halál völgye) sivatagot terveztük megnézni a szomszédos Nevada államban. Ez egy igazi sivatag és mint olyan büszkélkedhet az Egyesült Államok legmélyebb és legforróbb pontjával. Nem ritka, hogy a napon 50 fok is van.

Nevada államhatár

A 95-ös főúton hajtottunk, ami pont a híres 51-es körzet (Area 51) határában fut. Ez a hely, ami igazából egy amerikai légierő bázis a sivatag közepén és ahol sokak szerint UFO kísérletek és mindenféle furcsa dolgok történnek. A környék egy igazi UFO vadász terület. Rengeteg dokumentumfilm szól az itt látott, történt furcsaságokról. Az úton mindenfelé táblák mutatták, hol kell lehajtani egy jó kis UFO leshez. Megálltunk egy benzinkútnál tankolni, ott is minden az UFO-król szólt. A falon mindenfelé földönkívüli bábuk és ereklyék lógtak. Bárcsak lett volna több időnk, maradtam volna egy éjszakára UFO-t lesni.

A táj teljesen sík volt. Csak a távolban, a horizonton tűntek fel hegyek körülöttünk. A kietlensége ellenére volt benne valami szépség. Nagyon tetszett.

Death valley sivatag

Lefordulva a 95-ös útról nemsokára el is értük a a Death Valley bejáratát. A parknak 3 olyan pontja volt, amit mi meg akartunk nézni. Szerencsére az összes könnyen elérhető és szinte még útban is voltak a parkon keresztül. Az első a Dante’s Peak (Dante csúcsa) volt. Ez a pont igazából egy kilátó 1700 méter magasan a Badwater felett, ami Amerika legmélyebb pontja 86 méterrel a tengerszint alatt.

Halál völgye Nemzeti park

Fel a kilátóhoz egy kanyargós hegyi út vezetett. Forró sivatagban voltunk, de felérve a csúcsra az idő hatalmasat változott. Fent orkánszerű szél fújt és rettenetesen hideg volt. A látvány tényleg fantasztikus volt, de a hideg és a szél elriasztott minket. Gyorsan fotóztunk és már ültünk is vissza a kocsiba.

Kilátás Dante's Peakről

A következő pont a Zabriskie Point (Zabriskie pont) volt. Ez is csak egy kilátópont a sivatag homokdűnéi felett. Míg a Dante’s Peak-hez le kellett fordulni a nemzeti park főútjáról, ez a kilátó parkolója magán a főúton van, ahonnan egy pár perces séta fel a kilátóhoz. A szél itt is nagy volt, de nem olyan hideg orkános, hanem forró. Néha olyan erősen fújt, hogy meg-meglökött minket és nem tudtunk a lábunkon megállni.

Zabriskie Point

Útleírások ajánlják, hogy ezt a helyet naplementében érdemes megnézni. Nem terveztük, de pont naplementére értünk ide és tényleg csodálatos volt. A nap narancssárgára festette az ég alját, plussz ehhez jöttek még a vöröses, rózsaszínes homok dűnék. Nem volt csúnya.

Naplemente a Zabriskie Pointnál

A nemzeti park harmadik pontja a már említett Badwater. A főútról lefordulva egy majdnem 30 km-es egyirányú út vezet oda. Ekkor már a nap is lement és egyre gyorsabban sötétedett, félhomály volt. A kocsinkban volt iránytű és hőmérő is. Nem hittünk a szemünknek, de 40 fok Celsiust mutatott. És a nap nem is sütött.

Éjszaka 40 fok

Az út, amin itt mentünk, mintha vadonatúj lett volna – és tükörsima. Elképzeltem magamban, ahogy itt ezt az utat építették, ebben a hőségben a sivatag közepén, mintha csak a pokolban dolgozna az ember. És jó munkát végeztek. Ennek az útnak jobb volt a minősége, mint a mi autópályáink otthon.

Tengerszint feletti magasság

Hamarosan elértünk a legmélyebb ponthoz a Badwater-hez (rossz víz). Ez az USA és a Föld északi féltekéjének a legmélyebbi pontja. 86 méter tengerszint alatt. Ahogy odaértünk és kiszálltunk, a hőség megcsapott minket. Itt is szél fújt, de nem olyan erős, inkább szellőnek nevezném, és igen, ez is forró volt.

Badwater

A talaj itt rengkívül hepe-hupás a sok kis sókristály miatt. A hepe-hupák között kis pocsolyák voltak, a pocsolyákban pedig mindenféle mikroszkopikus állatok és növények élnek. Ezt az állat- és növényvilágot védve fastég áll a föld felett pár centivel. A stég nem túl nagy és le lehet róla sétálni, hogy az igazi sivatagon állj.

A parkoló túloldalán a hegység húzódik a Dante’s Peak-kel a tetején. A hegy falán egy kis festett vonal jelzi a tengerszintet.

Az élmény fantasztikus és ijesztő. Hamar besötétedett és valahogy a sötétségben érzed azt a nagy ürességet, ami körülvesz téged. Aztán ez az éjszakai forróság, a fújó szél és a hang, amit gerjeszt, ahogy hozzácsapódik a sziklafalakhoz. Olyan érzésem volt, mintha a Mars bolygón állnék egy Alien filmben és mindjárt valami földönkívüli organizmus áldozata leszek, ahogy ott vár azokban a pocsolyákban ott a földön, várva az embert, hogy beleköltözhessen. Tök jó volt.

Badwater hipe hupa talaja

A sötétség ellenére csináltunk egy-két nagyon jó képet. A kamerát a földre téve, letámasztva, az expozíciós időt hosszúra állítottam, majd 10-15 másodpercig mozdulatlanul álltunk a kamera előtt, így az egyébként pocsék fényviszonyok között is elég fényhez jut a gép. Ha bizonyíték kell, hát itt vannak. Nézzétek csak, milyen jók lettek!

80 méterrel a tengerszint alatt

Aznap estére még nem volt szállásunk és még mindig a sivatag közepén voltunk, majdnem 200 km-re az első lakott településtől. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka.

Amit aznapra terveztünk meg tudtuk nézni, de egy dolgot nagyon sajnáltam, mégpedig, hogy a sötétben nem láthattuk a tájat, amin autóztunk. A sivatag, a hegyek a távolban és a semmiség, ami körülvesz. Az úton forgalmi táblák figyelmeztettek, hogy itt a légkondit ajánlott kikapcsolni, mert a kocsik hűtővize könnyen felforrhat, sőt pár kilométerenként megállók is voltak, ahol hűtővizet lehet utántölteni. Hát, de nem is csoda, ahol nappal a hőmérséklet eléri az 50 fok Celsiust.

Az út rettenetesen hosszú volt. Végig én vezettem, nem hagytam a lányokat.

A nemzeti parkból kiérve, először a 395-ösön mentünk dél felé, megkerülve a Sequoia National Forest-et (Sequoia Nemzeti Erdő). Ez a rész is nagyon kietlen volt, csak pár nagyon lelakott, ócska farmot láttunk. Aztán végre olyan 11 óra körül egy nagyobb városba, Ridgecrest-be értünk. Itt már volt több motel, de szabad helyük nem volt. Ekkor egy másik kocsi került a közelünkbe és szinte egy verseny indult, hogy ki ér oda a következő motelhez. Egyiknél mi álltunk meg, akkor ők mentek tovább, aztán ők álltak meg, mi mentünk tovább. De hely az csak nem volt. Aztán nem is tudom már hányadik motel volt, mire végre találtunk egyet ($66.00 ≈ 14.200 Ft).

A napi megtett táv 530 km volt.