Ez Kalifornia túránk folytatása a korábbi 10 napos túránknak Utah és Arizona államokban.
Ébredés, pakolás, készülődés. Elhagyjuk Las Vegast, irány California. Sárával taxiba szálltunk és visszamentünk a repülőtérre, hogy felvegyük a bérelt kocsinkat. Emlékeztek, az előző cikkben írtam, hogy mennyit gondolkodtunk azon, hogy milyen kocsit béreljünk, mert az eggyel nagyobb kategória már sokkal drágább lett volna. Végül a kisebbet választottuk és jól döntöttünk. Kiderült ugyanis, hogy a cégnek elfogyott az összes full-size kategóriás kocsija, ezért automatikusan eggyel nagyobb kategóriát kaptunk. Egy SUV-t, egy terepjárót ugyan azon az áron. 
Visszamentünk a hotelhez, telepakoltuk a kocsit, de csurig – nem is tudom, hogy fértünk volna el egy kisebben. Elbúcsúztunk Ilditől és tesómtól, majd négyen Sára, Ági, Lili és én nekivágtunk a 9 napos kaliforniai túránknak.
Az első napra a Death Valley (halál völgye) sivatagot terveztük megnézni a szomszédos Nevada államban. Érdekelt is minket, de pont útba is esett. A Halál völgye egy igazi sivatag és mint olyan, ő büszkélkedhet az Egyesült Államok legmélyebb és legforróbb pontjával. Nem ritka, hogy napközben 50 fok is van.
A 95-ös főúton hajtottunk, ami pont a híres 51-es körzet (Area 51) határában fut. Ez a hely, ami igazából egy amerikai légierő bázis a sivatag közepén és ahol sokak szerint UFO kísérletek és mindenféle furcsa dolgok történnek. A környék egy igazi UFO vadász terület. Rengeteg dokumentumfilm szól az itt látott, történt furcsaságokról. Az úton mindenfelé táblák mutatták, hol kell lehajtani egy jó kis UFO leshez. Megálltunk egy benzinkútnál tankolni, ott is minden az UFO-król szólt. A falon mindenfelé földönkívüli bábuk és ereklyék lógtak. Bárcsak lett volna több időnk, maradtam volna egy éjszakára UFO-t lesni.
A sivatagi táj egyébként teljesen sík volt. Csak a távolban, a horizonton tűntek fel hegyek körülöttünk. A kietlensége ellenére volt benne valami szépség. Nekem nagyon tetszett.
Lefordulva a 95-ös útról nemsokára el is értük a a Death Valley bejáratát. A parknak 3 olyan pontja volt, amit mi meg akartunk nézni. 2 kilátó helyet – a Dante’s Peak és a Zabriskie Point – és a Badwatert, ami Amerika legmélyebb pontja. Szerencsére az összes könnyen elérhető és szinte még útban is voltak a parkon keresztül. Az első a Dante’s Peak (Dante csúcsa) volt, ami egy 1700 méter magasan fekvő kilátó a Badwater felett.
A forró sivatagban voltunk, de felérve a csúcsra az idő hatalmasat változott. Fent ugyanis orkánszerű szél fújt és rettenetesen hideg volt. A látvány tényleg fantasztikus volt, de a hideg és a hatalmas szél elriasztott minket. Gyorsan fotóztunk pár és már ültünk is vissza a kocsiba.
A következő pont a Zabriskie Point (Zabriskie pont) volt. Ez is csak egy kilátópont a sivatag homokdűnéi felett. Míg a Dante’s Peak-hez le kellett fordulni a nemzeti park főútjáról, ez a kilátó parkolója magán a főúton van, ahonnan egy pár perces séta fel a kilátóhoz. A szél itt is nagy volt, de nem olyan hideg orkános, hanem forró. Néha olyan erősen fújt, hogy meg-meglökött minket és nem tudtunk a lábunkon megállni. Nagyon durva volt, hogy milyen szélsőséges időjárásokat tud az ember megtapasztalni egy ilyen helyen.
Zabriskie Point
Útleírások azt ajánlották, hogy azt a helyet naplementében érdemes megnézni. Nem így terveztük, de megcsúszva pont naplementére értünk oda és a látvány tényleg csodálatos volt. A nap narancssárgára festette az ég alját, plussz ehhez jöttek még a vöröses, rózsaszínes homok dűnék. Na, nem volt csúnya.
A nemzeti park harmadik pontja a már említett Badwater, ami Amerika legmélyebb pontja, 86 méterrel a tengerszint alatt. A főútról lefordulva egy majdnem 30 km-es egyirányú út vezet oda, de bőven megéri a kitérőt. Mire odaértünk, már a nap is lement, de ez minket nem nagyon zavart. A Badwaternél úgysem a kilátás a lényeg. A kocsinkban volt iránytű és hőmérő is és egyszerűen nem hittünk a szemünknek. Külső hőmérsékletnek még naplemente után is 40 fokot mutatott.
Az út, amin itt mentünk, mintha vadonatúj lett volna. Vadonatúj és tükörsima, és szerintem egy repedés nem volt rajta. Elképzeltem magamban, hogy hogy építették azt az utat abban a hőségben ott a sivatag közepén. Tényleg mintha az ember a pokolban dolgozna. Ennek ellenére viszont nagyon is jó munkát végeztek. Az egyik legjobb minőségű út volt, amin valaha vezettem.
Aztán lassan elértünk a legmélyebb ponthoz a Badwater-hez (rossz víz). Ez az USA és a Föld északi féltekéjének a legmélyebbi pontja. 86 méter tengerszint alatt. Ahogy odaértünk és kiszálltunk, a hőség megcsapott minket. Itt is szél fújt, de nem olyan erős, inkább szellőnek nevezném, és igen, ez is forró volt. Legjobban úgy tudnám leírni, mintha hajszárítóból fújtak volna minket.
A Badwateren a talaj rengkívül hepe-hupás a sok kis sókristály miatt. A hepe-hupák között kis pocsolyák voltak, a pocsolyákban pedig mindenféle mikroszkopikus állatok és növények élnek.
Az élmény fantasztikus és ijesztő. Hamar besötétedett és valahogy a sötétségben érzed azt a nagy ürességet, ami körülvesz téged. Aztán ez az éjszakai forróság, a fújó szél és a hang, amit gerjeszt, ahogy hozzácsapódik a sziklafalakhoz. Olyan érzésem volt, mintha a Mars bolygón állnék egy Alien filmben és mindjárt valami földönkívüli organizmus áldozata leszek, ahogy ott vár azokban a pocsolyákban ott a földön, várva az embert, hogy beleköltözhessen. Tök jó volt.
A sötétség ellenére csináltunk egy-két nagyon jó képet. A kamerát a földre téve, letámasztva, az expozíciós időt hosszúra állítottam, majd 10-15 másodpercig mozdulatlanul álltunk a kamera előtt, így az egyébként pocsék fényviszonyok között is elég fényhez jutott a gép.
A csapat 80 méterrel a tengerszint alatt
Aznap estére nem volt szállás foglalásunk és mivel még mindig a sivatag közepén voltunk ideje volt elindulnunk, mivel az első lakott település majdnem 200 km-re volt. Viszont, amit aznapra terveztünk azt szerencsére meg tudtuk nézni. Egyetlen egy dolgot sajnáltam csak, hogy a sötétben már nem láthattuk a tájat. Az még így is érezhető volt, hogy mekkora üresség van körülöttünk, de magából a tájból nyilván semmit se láttunk.
Az úton forgalmi táblák figyelmeztettek, hogy itt a légkondit ajánlott kikapcsolni, mert a kocsik hűtővize könnyen felforrhat, sőt pár kilométerenként megállók is voltak, ahol hűtővizet lehetett utántölteni.
Az út rettenetesen hosszú volt. Végig én vezettem, nem hagytam a lányokat.
A nemzeti parkból kiérve, először a 395-ösön mentünk dél felé, megkerülve a Sequoia National Forest-et (Sequoia Nemzeti Erdő). Ez a rész is nagyon kietlen volt, csak pár nagyon lelakott, ócska farmot láttunk. Aztán végre olyan 11 óra körül egy nagyobb városba, Ridgecrest-be értünk. Itt már volt több motel, de szabad helyük nem volt. Ekkor egy másik kocsi került a közelünkbe és szinte egy verseny indult, hogy ki ér oda a következő motelhez. Egyiknél mi álltunk meg, akkor ők mentek tovább, aztán ők álltak meg, mi mentünk tovább. De hely az csak nem volt. Aztán nem is tudom már hányadik motel volt, mire végre találtunk egyet ($66.00 ≈ 14.200 Ft).
A napi megtett táv 530 km volt.
A borító kép forrása: internet
Hozzászólások:
Nagyon élveztem a leírásod, nem lehet rossz ismeretlen tájon, 50fokban, éjjel szállás után rohangálni.
Szólj hozzá Te is!