utazgatok.hu

Koh Lantán már az első pillanatban látszott, hogy más, mint az addigi helyek (Ao Nang és Ko Phi Phi). Érezhetően nagyobb volt a nyugalom, mint addig, és bár máshol is utószezon volt, ennyire kevés turistát sehol nem láttunk addig. És ezt már odafelé a hajón ülve éreztük, ahol rajtunk kívül csak egy kínai turista pár utazott. Mindenki más helyi volt.

Koh Lanta, ez a két Fertő-tó nagyságú sziget tehát nem egy party hely. Oda inkább olyanok mennek, akik el akarnak bújni a világ elől és pihenni egy kicsit. Például egy Phi Phi-n átmulatott hét után. Mert ott aztán tényleg lehet pihenni és gondolatainkban elmerengve ücsörögni a szinte üres tengerpartokon.

Néptelen öblök, érintetlen trópusi erdők

Tökéletes volt! Útunk lezárásaként mi pont ilyenre vágytunk!

Phi-Phi-ről kb 3/4 óráig hajóztunk, mire megérkeztünk a sziget észak-nyugati kikötőjébe. Komp menetrend itt: http://www.gokohphiphi.com/koh-lanta.html
Fontos infó itt is, hogy más a menetrend a főszezonban és az utószezonban, szóval erre figyeljen mindenki!

A szigetre érkezve a fuvarra nem volt gondunk, mert már a kompon egy “utazás-szervező” be is szervezett a kínaiakkal együtt egy kisbusz-taxiba. Ebből is látszott, hogy a turizmus mindenhol pörög Thaiföldön.

Bulgalow a tengerparton

Megérkezve a szállásunkra elállt minden szavunk. Egy igazi tengerparti bungalow fogadott minket. Ritkán történik ilyen, de tényleg, szebb volt, mint a képeken. Saját terasz függőággyal, szúnyoghálóval fedett franciaágy, hatalmas fürdőszoba. Ez mind, pár méterre a tengerparttól.

Két főre 8.800 forintért éjszakánként (฿1.000).
Összesen két éjszakát töltöttünk itt.

Vacsi előtt sétáltunk egyet a végtelennek tűnő homokos parton. Rajtunk kívül szinte senki nem volt. Sőt, volt olyan pillanat, amikor szó szerint csak ketten voltunk az egész parton, ameddig a szem ellátott. Hihetetlen volt és romantikus.
Tudom tudom! Már túl sok a romantika, de ha egyszer tényleg az volt.

Vacsorára aztán visszamentünk szállásunk tengerparti éttermébe, ahol megint fix kedvezményt kaptunk az étlap áraiból. Rajtunk kívül egyetlen egy nyugati turista volt az egész étteremben.
Én hű voltam önmagamhoz, és maradtam a jól ismert és többször kipróbált pad thai mellett. Andris pedig egy tom kha gai kókusztejes csirkelevest evett. Szólt a zene, sehol senki, miközben néztük a naplementét, aminél csodálatosabbat életemben soha nem láttam. Meghitt, megnyugtató, és gyönyörű látvány volt. Imádtam minden pillanatát.

Az első éjszaka aztán nem sokat aludtam, mert az ágy felett lógó és minket védő szúnyogháló nagyon zavart. Az ugyanis a plafonra volt szerelve egy ponton és úgy “esett” az ágy köré, ami alá külön technikával lehetett csak úgy alábújni, hogy utána is védjen minket. Amikor nagynehezen bemásztam utána sem volt könnyebb. Gátolt mindenhogy a mozgásban, és a fordulásnál is nagyon kellett arra ügyelnünk, hogy ne szedjük szét a lábunkkal. De legalább az nyugtatott, hogy a szúnyogok nem csíptek minket agyon.

Látnivalók Ko Lantán

Másnap elindultunk felfedezni Ko Lantát. A szigeten volt minden, evezős túra mangrove erdőben, vízeséstúra, barlangtúra, világítótoronytúra, stb… Mi ez alkalommal valami pihenősebb programra vágytunk, így csak béreltünk egy robogót és gondoltuk azzal körbemotorozzuk a szigetet, eszünk-iszunk, strandolunk.

A nem várt esemény

Hét ágra sütött a nap, jó idő volt, száguldoztunk a motorral, mikor egyszer csak Andris azt mondja, valami nincs rendben.
– Jajjj, ne!!
Nem is kellett mondania, már tudtam.
– Defektünk van.
És persze, hogy a semmi közepén. Én legalábbis úgy éreztem, mert ott tényleg nem volt semmi és senki. Kint az országúton két kis lakott település között.
Megfordultunk és nagyon lassan visszagurultunk az utolsó falu felé.

Szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy alig kellett mennünk, az első házak között pont volt is egy szerelő műhely. Volt ott kb. 30 motor szétszedve, össze-vissza, rengeteg alkatrész mindenhol, az ember viszont sehol. Volt ott egy idős asszony a szomszéd házban, amihez látszólag a műhely is tartozott.
Közös nyelv híjján maradt a mutogatás, amiből azt vettük ki, hogy nyugi, majd jön az ember.
– De mikor? 20 perc? 1 óra? 3 óra?
Elnézve a környéket és a nénikét nekik az idő vajmi keveset jelentett. Mi viszont siettünk volna és nem ott akartuk az egész délutánunkat ott tölteni. De hát mi választásunk lehetett volna?!
A legrosszabb az egészben az volt, hogy fogalmunk sem volt, hogy mennyit kell még várnunk.

A nénike nem zavartatta magát, tovább csinálta azt, amit amúgy is csinált volna: semmit! Ő csak ült és nézett a semmibe. Aztán kb. egy fél óra múlva jött egy fiatal férfi. Megörültünk, hogy itt a szerelő, de nem ő volt az. Valami ismerős lehetett. Leült és onnantól ketten üldögéltek tovább egy szó nélkül. De még csak telefon, tv vagy rádió se volt, ami legalább lekötötte volna őket. Ők csak nem csináltak semmit.
Számunkra rettentő érdekes volt és elgondolkodtató, hogy miért van, hogy a nyugati embernek mindig kell valamit csinálnia. Tudunk egyáltalán olyat csinálni, hogy valamikor tényleg nem csinálunk semmit?

Várakozás közben egyszer csak Andris azt mondja, hogy baj van.
– Alig van nálunk készpénz.

1 óra várakozás után aztán megjött a szerelő. Kommunikálni vele sem tudtunk, de legalább nem is kellett. Látta, hogy mi a helyzet, és tudta, hogy hogy tud segíteni, úgyhogy egyből neki is állt.
Amikor pedig Andris megmutatta, hogy mennyi pénz van nálunk (kb. 1.500 forint értékű baht lehetett), akkor emberünk az előkészített belső gumit visszavitte a garázsba és kihozott egy másikat. Egy olcsóbbat. Mutatta, hogy még az se jön ki az árból, de azért megcsinálja. Rendes volt, mi pedig nem győztünk hálálkodni és újra megigértük magunknak, hogy mindig lesz nálunk tartalék pénz.

Szegény elefánt

Ahogy újra élveztük a robogózást útközben az út szélén Andris hirtelen azt mondta, hogy ott egy elefánt. Mondom ne viccelj már, mit keresne itt egy elefánt. Elsőre abszurdnak hangzott, mert nem vagyok hozzászokva, hogy bárhol csak úgy elefántot lásson az ember. Ennyire még nem szoktam meg, hogy Thaiföldön voltunk. Visszafordultunk és tényleg. Ott volt az út szélén egy elefánt. Alig hittem a szememnek. Szegény, egyedül bandukolt az út szélén, miközben gazdája jóval előrébb várta.

Azt csak akkor láttuk, hogy szegény állat egy turistáknak tartott elefánt-showhoz tartozott. Úgyhogy itt gyorsan el is mondom, hogy ha ilyet láttok vagy ilyenre akartok menni, akkor ne! YouTube-on vannak videók, hogy milyen körülmények között tartják ezeket az állatokat. Elszakítják őket családjuktól, eredeti élethelyüktől, hogy életük végéig a turistákat szórakoztassák. Szívszorító látvány volt. Legszívesebben szabadon engedtem volna!

Utolsó este

Este ismét a szállásunk éttermében vacsoráztunk.
Kitalálhatjátok, hogy mit ettem.

Ezen az estén már jól aludtam, nem zavart a szúnyogháló sem.
Másnap, az utolsó itt töltött napunkon két dolog volt biztos. Az első, hogy 10 órakor ki kellett csekkolni, a másik, hogy délután 4-re jött értünk a reptéri transzfer. Gyorsan elmentünk strandolni még egyet, ahol képzeljétek el, csak mi voltunk a vízben a több száz méter hosszú partszakaszon.

Itt a parton láttuk életünkben először ezeket a furcsa képződményeket, amiről akkor még nem tudtuk, hogy mik is pontosan. Amilyen szabályos formába lettek rendezve, azt is gondolhattuk volna, hogy gabonakörök, de nyilván nem.

Furcsa képződmények a homokban

Otthon rákerestünk az interneten és kiderült, hogy a hihetetlen homok labda képződményeket egy kicsi, apró rák csinálja (angolul sand bubbler crab). Akit érdekel, annak itt egy elég jó videó róluk: https://vimeo.com/6449515

Indulás haza

Két nap elég kevés volt arra, hogy az egész szigetet bejárjuk, de ez nem is volt a cél. Úgy érzem, megtettünk mindent azért, hogy az időnket a lehető legjobban használjuk ki, nem rohanva, mégis pihenve egy kicsit.

A végére azért még maradtak izgalmak.

Előző nap egy utazi irodában foglaltunk magunknak reptéri transzfert. A kisbusz jött is értünk időre, de azzal nem számoltunk, hogy még a fél szigetet végigjárjuk és felszedünk másik 10 embert. Ideges is lettem. Féltem, hogy késni fogunk, vagy nem megy a komp, vagy bármi történik, és akkor nem érjük el a Bangkokba tartó gépünket. Mire tele lett a kisbusz az én vérnyomásom már az egekben járt. Sok időt kellett mindenkire várni, nekünk meg ugye sietnünk kellett volna. A másik stressz forrásom a komp volt. Nem volt egy mai darab. Azért imádkoztam, hogy csak érjünk át a túlpartra, az sem érdekelt volna, ha lekéssük a gépet, de nem akarok a busszal együtt a vízbe pottyanni. Oda értünk a reptérre, még korábban is, mert késett a gépünk. De már nyugodt voltam. Egyik nyaralás sem stresszmentes.
Vagy csak én vagyok túl ideges fajta ilyen helyzetben?! Valószínű.