Ez volt az első teljes napunk Indiában, amit egy finom, kiadós reggelivel kezdtünk a hotelünk tetőteraszán, ami azért sajnos, mert nem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt terveztük.
Hogy megelőzzük az előző esti vacsora nehézségeit – ahol a teát egydecis poharakban szolgálták fel, és amikor egy újat kértünk, az egy újabb negyed órába telt – rendeléskor egyből mondtuk, hogy nekünk valami nagyobb pohárba hozza. Erre azt mondta, hogy olyan nincs.
De mondtuk neki, hogy bármi jó, az se baj, ha nem teás csésze, csak nagyobb legyen, mert mi meginnánk belőle legalább úgy egy litert. Nem értette a dolgot, de valószínű már a problémát sem, de nem adtuk fel.
Hosszas és nagyon részletes magyarázkodás után eljutottunk oda, hogy megértette, hogy mi mit szeretnénk, de a válasz továbbra is az volt, hogy nem tudja ezt máshogy megoldani.
Ekkor a lehető legelemibb szintre vittük a megoldás keresését, miközben egészen onnan indítottunk, hogy miben forralják fel a vizet. Ok, abba dobj bele három tea filtert és kész. Aztán azt úgy ahogy, van hozd ki nekünk. Meg persze a három csészét, amit nagyon fontos volt külön említenünk, mert egyébként nem hozta volna. De sikerült! 
Ahogy a képen látszik, a végén még rendes nagyméretű poharakat is sikerült neki találnia.
Győzelem! Nagy poharakba kaptuk a reggeli teát
Tehát volt megoldás, csak ő magától nem jött volna rá arra. Akkor mi az ilyen dolgokon még jókat nevettünk, és az egész jó mókának tűnt, de aztán nagyon hamar nagyon fárasztóvá vált.
Konkrétan az, hogy mennyire nem tudnak out-of-the-box, vagy mondhatnám nem egysíkúan gondolkodni. És ezzel nem akarom szegényeket bántani, de hát ilyenek sajnos.
Utcai chai árus Delhiben
Reggeli után jött a városnézés, amire nem volt semmi fix tervünk. Helyi templomból és szent helyből kis millió van Indiában, így azokat direkt nem kerestük, gondoltuk, úgyis lépten-nyomon beléjük botlunk. Helyette csak sétálgatni akartunk, megismerni a városképet.
Tipikus indiai utcakép
Konkrét terv nélkül, jobb híján a közeli főpályaudvar felé vettük az irányt, ami kb. 1 kilométerre volt szállásunktól, az út mégis több, mint egy óráig tartott nekünk. Akkor még “rutintalanok” voltunk és lassan sétálgatva nézelődtünk. Sok helyen meg is álltunk, aminek eredményeként kb. minden tíz méterenként oda is jött hozzánk valaki.
– Hello my friend?
– How are you my friend?
– Where are you from, my friend?
– What is your country, my friend?
– What is the name of your country… my friend?
Indiai srác haverkodik velünk
Az elején ez szintén nagyon szórakoztató volt, és még élveztük is – főleg én. Aztán, nagyon gyorsan ez is rettentő idegesítővé vált.
Alapvetően két kategória volt közöttük. Az első – ez volt a gyakoribb – aki nem akart semmit ránk erőltetni, csak egyszerűen oda akart jönni köszönni, beszélgetni, vagy egyszerűen csak a közelünkben akart lenni. Mert ilyen is volt, nem is egy, aki csak úgy szó nélkül beállt közénk negyediknek a képzeletbeli körünkbe. Mi néztünk rá, ő nézett ránk, miközben csak erősen mosolygott és jó nagyokat bólogatott. Aranyos volt, meg minden, de na.
Valami nagyon nekünk nem tetszőt láttunk az utcán
Ugyanebbe a kategóriába tartozott az a fiatal srác is, aki szintén odajött hozzánk és nagyon illedelmesen elkezdett velünk beszélgetni. Mi mentünk tovább, ő jött mellettünk és mesélt mindenféle dologról. Mondta, hogy szeret nyelveket tanulni, és ha külföldit lát, meg akarja ragadni a lehetőséget, hogy gyakoroljon. Így tanult meg például spanyolul is.
– Spanyolul? – kérdezek vissza.
– Igen – mondta, aztán váltottunk is spanyolra és ami után nekem szinte leesett az állam. A srác még életében nem hagyta el Indiát, mégis olyan jól beszélt spanyolul, hogy tényleg le a kalappal. Voltak persze hibái, de simán, folyékonyan beszélt. Azt mondta suliban kezdte, azóta pedig spanyol turistákkal gyakorol az utcán. Full respect.
A másik, sokkal idegesítőbb és tapadósabb a “majd-ő-megmutatja-nekünk” kategória volt. Ő előlük a végén szó szerint menekülnünk kellett. Ők főleg helyi nevezetességeket ajánlgattak, ahova persze velük mehettünk volna el, illetve nagyon sokan egy bizonyos tourist office-t ajánlgattak, hogy ott kapunk ingyen térképet. Hiába mondtuk, hogy minket egyáltalán nem érdekel se az utazási iroda, se az ingyen térkép, de legfőképpen az, ami azon van, de ők hajthatatlanok voltak. Mintha meg se hallották volna, amit mondunk.
Egy tuk-tuk sofőr Delhiben
Egy ponton már annyira idegesítőek voltak, hogy azért hogy lerázzuk őket, futni kezdtünk. Akkor már szerencsére a pályaudvar sem volt messze, amit így egy menekülési pontnak láttunk, de tényleg nem engedtek be minket.
Az egyik őr odalépve hozzánk kérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondtuk, hogy csak körbenézni, de mondta, hogy jegy nélkül nem lehet, aztán hirtelen ő is felcsapott “idegenvezetőnek”. Előkapott egy térképet és elkezdte mondani, hogy hol milyen templom van. Én udvariasan félbe szakítottam és mondtam neki, hogy köszönjük, de ez nem érdekel, amire ő felháborodottan jelezte, hogy ő csak segíteni akar, ezért nem kér pénzt, kedvességből csinálja, de hadd mondja el, amit szeretne. Jól van mondom, mondjad csak, végighallgatlak, de úgyse érdekel egyik sem, amit ajánlgatsz.
Többiek gyorsan kapcsoltak és jöttek is oda hozzám, hogy “kiszabadítsanak”. El is indultunk, de a fazon csak jött velünk és még mindig a térképet mutogatva magyarázott. Már közelébe sem voltunk a kapunak, ő még mindig csak jött, amire meg is kérdeztem, hogy neked nem a kaput kéne őrizni? Közben újra megjelent a spanyolul beszélő csávó és ő is elkezdett valamit magyarázni, meg még talán 1-2 a korábbi önjelölt segítők közül, s ekkor már nagyon fogytán volt a türelmünk.
Odafordultunk az egyik tuk-tuk-oshoz – akik egyébként szintén percek óta jöttek mellettünk és ajánlgatták magukat – és aki közben egyre alább és alább alkudta saját magát, és pont azt mondta, hogy 10 rúpia. 10 rúpia? Az kb. 45 (!) forint! Menjünk! Beszálltunk és hátrahagytuk mindannyiukat. Szó szerint fellélegeztünk.
Indiai tuk-tuk
Nem mentünk messze, talán 3-4 perc volt a fuvar, mire megérkeztünk a Connaught térre. Azt máig nem tudom, hogy miért oda, vagy hogy ki mondta azt a tuk-tuk-osnak, mert azt a teret mi még csak nem is ismertük, de a lényeg, hogy jól jött ki. A tuk-tuk-ból kiszállva a fuvar természetesen egyből drágább lett, mert hogy ő fejenként értette a 10 rúpiát. Veszekedni nem volt kedvünk, kezébe nyomtam egy 10 rúpiásat és otthagytuk. Abból gondolom, hogy igazunk volt, hogy még csak utánunk sem szólt.
Szakállasan Delhiben
Még egy sztori ide, hogy ugyanebben az utcai forgatagban sokan úgy köszöntek rám, hogy mennyire tetszik nekik a szakállam. Volt, aki megjegyezte, volt, aki csak egyik kezével a saját arcát simogatva, másik kezének hüvelyk ujját felfelé mutatva jelezte, de volt olyan is, aki azt kérdezte, hogy hogyan csináltam. Sőt, egy valaki még azt is mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy bollywoodi filmsztár. 
És ez a szakáll bókolás érdekes módon csakis Delhiben volt így. Ahogy elhagytuk, senki többet, egyetlen egyszer nem tett semmilyen megjegyzést rá. Ezt mi azzal magyaráztuk, hogy Delhiben találkoztunk a legtrendibb fiatalokkal, akiknél látható módon a legtöbbet számított a divat. És valószínű náluk a szakáll is ebbe a kategóriába tartozott.
Légy Te az első hozzászóló: