Indiai utunk következő és egyben utolsó fix állomása Dzsaipur volt. Hogy onnan hova tovább, azt akkor még nem tudtuk, mert az utolsó két napunkat már eredetileg is szabadon hagytuk, hogy azt majd kényünk és kedvünk szerint rugalmasan alakíthassuk. Az egyetlen biztos pont a repülőnk volt hazafelé, amihez 3 nap múlva mindenképpen Delhibe kellett visszaérnünk.
Jaipur – the pink city, a rózsaszín város – nevét arról kapta, hogy egy korábbi uralkodója az egész várost rózsaszínre festette, mert asztrológusai úgy találták, hogy az a szín szerencsét hoz neki. Ez több, mint 140 éve történt, így mára a festés jócskán megkopott, de annyira, hogy a túlzott rózsaszín nekem már fel sem tűnt – meg egyébként is, Indiában amúgy is minden elég színes.
Az viszont feltűnt, hogy ez a város mennyire más volt a korábbiakhoz képest. A díszes és mutatós épületek, a tiszta és rendezett városkép mind-mind felüdülés volt a korábbiakhoz képest. Az első olyan hely, amire azt mondtuk, hogy a városnak van bája és hangulata. Ott még a forgalom is elfogadhatóbb volt és talán pont ezért, ott végre nem csak tuk-tuk-okat és ütött, kopott, ócska kocsikat láttunk, hanem modern, nyugati autókat is.
Ezek után nem is csoda, hogy a várost sokan egész India legszebb városának tartják.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert nekünk még hátra volt az a közel 250 kilométeres autós út Agárból Dzsaipurig, amit laza 5 óra alatt tettünk meg.
Agra - Jaipur útvonal
Útközben sofőrünk megkérdezte, hogy tehetünk-e egy rövid kitérőt családjánál, mert kb. ott megyünk el mellettük a kertek alatt.
– Persze, sőt, a legnagyobb örömmel – nyugtattuk meg mindhárman.
Valahogy engem úgy is jobban érdekel, hogy bepillantást nyerhetünk a helyiek valódi életébe, minthogy megnézzek eggyel több templomot, vagy bármilyen más turista látványosságot.
Valahol útközben Agra és Jaipur között
Sofőrünk egy szerényen berendezett, de teljesen normális 2 szintes családi házban lakott egy kertvárosi környéken. Belül a lakást a puritán egyszerűség jellemezte. Nem volt sok bútor vagy berendezési tárgyuk, de mégis teljesen élhetőnek nézett ki. A falak festve voltak, bár kopottak, a padló döngölt agyag volt, a ház teteje pedig teljesen lapos, amire egyből mondtuk, hogy milyen jó kis kerti party-kat lehetne ott rendezni. 
A ház értéke kb. 800.000 forint volt.
A látogatásunk számunkra legrizikósabb és egyben legviccesebb pillanata az volt, amikor a házukban várakozva a sofőrünk felesége kekszet és frissítőt szolgált fel nekünk. Mi ugye egész út alatt próbáltuk a higiéniai kockázatot a minimálisra csökkenteni, abban a szituációban viszont meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk. A jó szándékot értékeltük, de sajnos az életvitelbeli különbségek miatt ők akkor is más szinten kezelik a higiéniát és ami nekik teljesen normális, abba mi bele is betegedhetünk.
– Na, most mit csináljunk? – jött a kérdés.
Mi hárman egymást kínálgattuk, hogy én köszönöm tele vagyok, meg most ettem, de te egyél, igyál nyugodtan.
Egy ideig tukmáltuk egymásra a sütiket, aztán azt mondtuk, hogyha már ilyen kedvesek és vendégszeretőek, akkor nem bánthatjuk meg őket. Mindhárman kóstoljunk valamiből. Utána pedig a kocsiban fejenként lehúztunk kb. egy-egy deci töményet… nyilván, a kötelező fertőtlenítés végett.
Érkezés Jaipurba
Jaipurban a szép és megnyugtató városképen túl az is felüdülés volt, hogy Laci barátomnak sikerült egy szuper jó kis szállást is foglalnia last-minute egy nagyon pofás design hotelben (Zone by the Park). Ára 6.600/fő/éj, ami indiai mércével mérve nagyon sok, de ez ott minket egy cseppet sem érdekelt. Végre egy szép szálláson aludtunk.
A dzsaipuri éjszakánk története – és úgy általánosságban az indiai éjszaka – megérdemel egy teljesen külön cikket, ezért itt most csupán az egyéb látnivalókkal folytatom.
Másnap reggel nekivágtunk felfedezni Jaipurt. Ekkor már kicsit untuk a folyamatos tuk-tuk keresgélést meg alkudozást, ezért azt mondtuk, hogy a következő sofőrt “leszerződtetjük” egész napra. Találtunk is egy szimpatikus csávót, akivel megbeszéltük, hogy elvisz minket kajálni, majd ki az erődbe, ott megvár minket, onnan be a bazárokhoz és ennyi. Mondott is egy árat, ami már elsőre olyan jól hangzott, hogy nem is alkudoztunk tovább, csak beültünk hozzá. Menet közben aztán emberünk rájött, hogy túl keveset mondott és elkezdett alkudozni. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy számunkra ő egy végtelenül szimpatikus pasi volt. Kis pufi, mosolygós figura, amihez még jött, hogy dadogott. Amikor pedig alkudozás közben összekeverte a számokat és rosszat mondott, ütögetni kezdte a száját, hogy az csak a dadogás miatt van. Nagyon vicces és egyben nagyon szerethető figura volt.
Menet közben aztán mesélt az erődről és Jaipurról, hogy régen ott még tigrisek is voltak, de ma már nagyon ritkán lehet őket látni, de az az ő nagy szerencséje, mert ő nagyon-nagyon fél tőlük. Erre, alig hogy befejezte a történetet, Laci viccesen felkiáltott, hogy nézd, ott egy tigris. Erre szegényem úgy megijedt, hogy percekig alig tudott megnyugodni. Látszott, hogy ő tényleg nagyon-nagyon fél a tigrisektől. Mi csak nevettünk rajta, és ő ezzel is csak még szimpatikusabb lett számunkra.
Hogy mi történt az erődben és a bazárban, az a következő részből derül ki.
Hozzászólások:
Nagyon szuper a blogod, az összes részt elolvastam! Néha nagyon sikerült erre-arra ràcsodàlkozni, de Indiàval kapcsolatban azt hiszem màst nem vàrhat az ember. Köszönöm az érdekes élménybeszàmolókat
Szólj hozzá Te is!