Már Delhi sem volt semmi, de Váránaszi még arra is rátett egy lapáttal. Még kaotikusabb, még forgalmasabb, még nagyobb összevisszaság, fotózás szempontjából pedig mind még izgalmasabb.
Érdekes dolog, hogy Váránaszi csak a Gangesz jobb partján terül el, a szemben lévő kopár terület teljesen kietlen.
Itt történt az első negatív fotós élmény, hogy valaki pénzt kért egy fotóért. Egészen addig és azután is kivétel nélkül szinte mindenki amikor meglátta a kamerát integetett, mosolygott pózolt csupán jófejségből. Soha senki nem kért pénzt vagy bármit. Nem így Váránasziban, ahol a sárga ruhás szent emberek, a szádhuk voltak, akik a fotó után kinyújtott kézzel elindultak felém, ami főleg azért szomorú, mert – már nem tudom hol olvastam, vagy hallottam – de az igazi szent, jó emberek soha nem kérnek senkitől pénzt, így ők biztosan nem igaziak voltak, csak a magunk fajta turisták pénzére hajtottak.
A következő pár képen akár hihető, akár nem egy körforgalom látható, bár leginkább az egész egy felbőszült hangyabolyra hasonlított.
A következő képek a helyi szolgáltatásokat mutatja be. Van itt fodrászat, ahol a nyilt utcán egy odatákolt napernyő alatt vágja kliense haját egy helyi fodrász.
Egészen mostanáig a kígyógűvölést egy menő dolognak gondoltam, aztán Laci barátom felvilágosított, hogy valójában milyen állatkínázról is van szó, amit szerencsére mára már Indiában is törvény tilt. A “büvölő” a fogjul ejtett kígyót saját biztonsága érdekében ugyanis ártalmatlanná teszi az által, hogy kitépi a méregfogát és átdöfi a méregtermelő mirigyét. És mivel a kígyó egy olyan állat, hogy csak saját zsákmányt fogyaszt, vadászni viszont mivel többet nem tud, sajnálatos módon pár hét vagy hónap után elpusztul. Ennek ellenére mi láttunk a Gangesz parton több kígyóbüvölőt is, akik szintén még ezért a távoli fotóért is pénzt követeltek… nyilván eredménytelenül.
Légy Te az első hozzászóló: