utazgatok.hu

A “halottégetés élmény” után kérdeztük Marcellt, hogy tud-e egy jó éttermet, meghívjuk ebédelni. Azt gondoltuk, az lesz számára a fizetség. Ja, meg persze az a jutalék, amit az étteremtől kap utánunk – mert azért azt tudtuk, hogy az így működik és így tisztességes.

Ebéd közben aztán kicsit nyugodtabban tudtunk beszélgetni Marcellel az életéről, amivel egy kicsit az indiaiak mindennapjaiba is bepillantást nyerhettünk. Kiderült, hogy

• Marcell feleségét a szülei választották neki – milyen meglepő,
• Marcell elmondása szerint, felesége nem túl intelligens, inkább olyan “falusi” lány,
• nem mondaná rá, hogy szerelmes belé, vagy hogy szereti, kapcsolatuk inkább egy együttműködés,
• felesége nem dolgozik, feladata a háztartást vezetni és a gyerekeket nevelni,
• feleségének nincsenek barátai, ismerősei, ami Marcell szerint teljesen rendben van így (egyébként nem is értette, hogy minek kellenének neki),
• nem élnek szexuális életet,
• Marcell szokott álmodozni más nőkről.

Marcell és én

Ebéd után Marcell megkért bennünket, hogy menjünk el vele egy barátja boltjába. Kb. az lenne a fizetség az idegenvezetésért – mondta. Mi mondtuk, hogy mi nem akarunk semmit venni, de mondta, hogy nem baj, csak menjünk el, nézzünk körbe, az se baj, ha semmit nem veszünk. Belementünk a dologba, bár igazság szerint Marcell már rég megkapta, ami járt neki egy ingyen ebéd és éttermi jutalék formájában, ami elég szép summa lehetett a számla végösszegét látva, és amit biztosan megkapott, mert fizetés után bement “valamiért” a konyhára.

Alkudni kötelező

A barátja boltja egy selymeket és sálakat forgalmazó üzlet volt. Úgy mentünk oda, hogy nem akarunk semmit venni, de csak-csak erősködtek, hogy azért nézzünk szét. “Az ár nem fix, lehet alkudni” – ment a szokásos duma. Kiválasztottunk összesen 5 sálat, hogy akkor lássuk az árat. Elkezdődött az “ár-csata”.
Abban már elég tapasztaltak voltunk, hogy tudtuk, hogy az ilyen helyeken pofátlanul kell alkudni, mert ők is olyan magason kezdik az árat, hogy még ha pofátlanul alkudsz, akkor is a végén jó járnak. Kb. úgy kell csinálni, hogy ő azt mondja 10.000, te azt mondod 500. Úgyhogy mi is így tettünk.
A sálak darab ára 4.500 forint volt. Erre mi mondtuk, hogy adunk érte 5x 1.000 forintot. Erre persze hatalmas hőbörgés, meg hogy Úr Isten, stb… Ennyiért nem tudja odaadni. Mondtuk, hogy semmi baj, de nekünk maximum ennyit ér meg, pont. Mi alapvetően sálakat sem akartunk venni, úgyhogy örüljön, hogy egyáltalán van valami, amit megvennénk.

Az alkudozás hosszasan és nehézkesen ment, ami persze nagyon nehéz olyan valakikkel, akik alapvetően nem is akarnak valamit megvenni. Ők azért próbálkoztak, hogy ő enged valamennyit, akkor mi is engedjünk valamennyit, de mi tartottuk magunkat. Tudtam, hogyha bármennyit is emelünk a mi általunk mondott áron, már el is vesztettük az alkudozást.

“5.000 forintnyi rúpia, vagy nincs üzlet” – mondtam határozottan. Akkor már az eredetileg huszon X ezer forintos sálakat 7 ezer forintért is hajlandóak lettek volna odaadni, de mi továbbra sem engedtünk egy rúpiát sem. Mondtuk, hogy akkor viszont mi mennénk, mert már negyed órája nem tudunk megegyezni. Azt is mondtam, hogy viszont a mi ajánlatunk is véges és addig tart, amíg ki nem lépünk az ajtón. De csak nem! Úgyhogy elindultunk kifelé, és legnagyobb meglepetésemre hagytak elmenni, és elmaradt a “Jó-jó, odaadom annyiért, de tudjátok, hogy most raboltok ki” duma.
Már bőven az utcán voltunk és én még mindig nem értettem az egész dolgot, mert azért ez nagyon nem így szokott történni, mire persze utolért minket az egyik eladó segéd kezében a sálakkal, hogy megkapjuk 5 ezer forintért.
Dörzsölt egy fickó volt az a bolt tulajdonos, minket viszont akkor ott az már nem érdekelt.

Lerázni Marcellt

A bolt után sajnos Marcell kezdett egyre idegesítőbben viselkedni. Látva a meghiusult vásárlást, ő továbbra is mindenféle boltokba akart minket vinni, mire mi megmondtuk neki, hogy mi már nem akarunk semmit venni, sőt boltokat se akarunk látni. Úgyhogy inkább mondtuk neki, hogy akkor ennyi lett volna. Megköszöntük az addigi segítségét és elköszöntünk, de ő valahogy nem vette a lapot és csak nem tágított mellőlünk. Folyamatosan csak azt kérdezgette, hogy mit akarunk venni, mit akarunk csinálni, hova akarunk még elmenni, minket meg csak egyre jobban idegesített.
Még egyszer megköszöntük a segítségét, de szintén semmi. Ekkor éreztük, hogy akár mennyire is jó fej volt eddig Marcell, le kell ráznunk, mert sajnos nem ért a szép szóból. Hármunk között az se volt kérdéses, hogy megkapta-e a fizetségét, mert egyébként az még egy jogos magyarázat lehetett volna, hogy ő még a jogos jussára várt.

Jobb ötlet híján azt mondtuk, hogy mi most hazamegyünk a hotelbe pihenni egy kicsit, bízva abban – naivan – hogy le tudjuk rázni Marcellt. Előtte ő azért rutinosan telefonszámot cserélt velem, és megkérdezte, hogy melyik hotelben lakunk, csak hogy a tuk-tuk-ossal a fuvarunkat le tudja egyeztetni.

Majom-templom

Tuk-tuk-ra szálltunk, hogy tényleg hazamenjünk a szállásra, útközben viszont még beugrottunk egy majom-templomba. Ilyen és hasonló templomból Indiában kis millió van és azokon kívül is, annyi más érdekességgel találkozhat az ember lépten-nyomon, hogy nekünk nem maradt arra külön igényünk, hogy még külön templomokat keresgessünk és nézegessünk, de azt mondtuk, hogy egyet illik megnézni.

A majom-templom bármilyen meglepő is egy hindu templom, ahol rengeteg majom van szabadon. Belülről az egész kevésbé nézett ki templomnak. Inkább egy olyan szent pihenő tábornak tűnt, ahol bárki megpihenhet egy kicsit. Volt, aki csak üldögélt, páran meditáltak, pár szobában szertartást végeztek, ami leginkább mantrázásnak nézett ki kívülről.
Az első igazán meglepő dolog a fémdetektoros kapu és a mindent átvizsgáló biztonsági őr volt (nem is lehetett bevinni semmit, se táskát, sőt még kamerát, telefont (!) se, azokat mind le kellett adni egy megőrzőbe és így sajnos belül egy fotót sem tudtunk készíteni).
A másik, hogy a templomba lépés előtt le kellett venni a cipőt, ami eddig nem meglepő, viszont hogy az minden rendszer nélkül történt, az már igen. Mindenki kb. csak lerúgta a sajátját, ahol érte, meg kb. szét az összes többit. Mire visszaértünk az én két fél cipőmet is jó pár méterre egymástól találtam meg. Lehet, hogy valaki még fel is próbálta az egyiket!?

A majom-templomból hazafelé defektet kapott a tuk-tuk-unk, mire sofőrünk kipattant, oldalára döntötte járgányát, majd pár perc alatt le is cserélte a kereket.

Rögtönzött kerékcsere

Visszaérve a hotelbe tényleg ránk fért egy kis pihenés a rengeteg élmény után. Épp ott pihengettünk, mikor megcsörrent a telefonom. Nem kis meglepődésünkre Marcell hívott bennünket. Persze elegánsan megoldottuk és fel sem vettük neki.
De egyáltalán mit akarhat még mindig tőlünk?! – kérdeztük egymástól felháborodva.

Ahogy közeledett az este, mi újra nekiindultunk a városnak, hogy leérjünk még sötétedés előtt a Dashashwamedh ghat-ra, ahol az esti, látványos tűz-imádságot tartják. Tuk-tuk-osunk megint csak egy pontig vitt, ahonnan gyalog kellett továbbmennünk. A tömeg hatalmas volt, s mi leginkább attól féltünk, hogy egymást nehogy szem elől veszítsük, miközben azon poénkodtunk, hogy milyen lenne, ha összefutnánk Marcellel. Mertünk viccelődni vele, mert kb. egy a millióhoz esélyt láttunk rá. Mégis, alig mondtuk végig, Marcell ott állt előttünk. Nem hittünk a szemünknek. WTF?!? Hát ezt meg hogyan csinálta?
A döbbenetből az józanított ki minket teljesen, amikor elkezdte, hogy menjünk már el vele még egy boltba. Ez volt az utolsó csepp. Erélyesebb hangon megmondtuk neki, hogy ennyi, nem megyünk vele sehova és hogy nem akarjuk őt többet látni. Ezt végre Marcell is megértette. Egy ideig még kóválygott körülöttünk, aztán tényleg soha többé nem láttuk.

Még aznap este egy másik guide is leszólított bennünket. Ő egyből azzal kezdte, hogy tudja, hogy minden turista vesz valami kis ajándékot, az idegenvezetésért pedig ő csak azt kéri, hogy a szuvenírt olyan ajándékboltban vegyük meg, ahova ő visz el minket. Még azt is felajánlotta, hogy a 30% jutalékából vissza is ad nekünk valamennyit. Teljesen korrekt volt az ajánlat, és ha Marcell is ugyanígy, őszintén nyit nálunk, akkor mindannyian sokkal jobb szájízzel köszöntünk volna el a végén és ha még eredetileg nem is terveztünk volna semmit venni, így akkor is nagyobb kedvvel és lelkesedéssel választottunk volna valamilyen ajándéktárgyat magunknak.

Az esti tűz-imádság szinte kötelező program minden Váránasziba utazónak, mi mégse voltunk túlságosan elájulva tőle. Az egész “annyi” volt, hogy fél tucat szent ember egymás mellett egy tűz – és füst szeánszot mutat be. A látvánnyal nem volt semmi baj, de az egész nekem inkább egy cirkuszi mutatványnak nézett ki, mint bármilyen vallási ceremónia.